A magyar ember a búzát életnek nevezte. E találó elnevezés a búza fontos szerepére utal. Az ember tisztelettel adózik e gabonának, mert a jó termés biztosítja megélhetését a következő évben. Ezért aztán a gabonamagból készült kenyér nem csupán egy étel, hanem az élet jelképe. Az ősi hagyományok szerint az emberek aratás után a templomba mentek, hálát adtak Istennek a termésért.
Sríla Prabhupáda – a Krisna-tudat lelki tanítómestere – leírta az ideális életmódot. Hangsúlyozta, hogy egyszerű életre kell törekednünk, amennyire lehetséges, megtermelni az élelmünket, és figyelmet, időt fordítani a lelki fejlődésre.
Így van ez Krisna-völgyben is. Elvetjük a búzát, mert hiszünk az isteni gondviselésben. A nyár derekán pedig aratunk, és köszönetet mondunk Istennek szeretetteljes gondoskodásáért. Az aratás első napjának reggelén Krisna-völgy minden lakója kimegy a mezőre, és részt vesz a munkálatokban.
Az idei aratás csütörtökön kezdődött. A kaszások hasították a kalászokat, a marokszedők kötötték a kévéket, amiket aztán ökrösszekérrel elhordtak a mezsgyére. Ott lelkes Krisna-hívők várták csépharadókkal a gabonát, hogy az magját hullajtva, a szélben pelyváját vesztve a kisköves kézimalomba gurulhasson. Az őrlésnél Krisna-völgy legkisebb lakói is boldogan szorgoskodtak, így gyűlt halomba a tálon a friss liszt és a gabonapehely. Amikor összegyűlt egy kis mennyiség, egy szakács sót és vizet kevert a liszthez, tésztát gyúrt és csapátit sütött az indiai mintára készült, földbe vájt tűzhelyen. Egy másik edényben frissen szedett zöldségekből szabdzsi készült. Amikor a szakács végzett a főzéssel, az ételt felajánlottuk Istennek.
Ezután még be kellett gyűjteni a szalmát, s hogy ki ne szikkadjon a föld, beszántani a napra került tarlót.
Hát ilyen egy aratófesztivál Krisna-völgyben.
