Az elmúlt szombaton Bécsben jártunk. Összekötöttük a kellemeset a hasznossal (a repülőtérre kellett menni), s ha már úgyis ott voltunk, elmentünk egy indiai fűszereshez, majd a Naschmarktra.
Syamajiu még sosem volt Indiában, ezért nagy élmény volt számára a fűszeres. A vásárlás után megfogadta, hogy a lábát sem fogja betenni Indiába. Pedig ez a boltos már kicsit nyugati volt. Mégis olyan volt, mint Indiában. Ott ha bemész a boltba, az első, hogy megkérdezik, honnan jöttél. Ha az ember mindent megtudott, amit akart, jöhet a vásárlás. Ami esetünkben egyszerű lett volna, ha nem akarunk 1 kg-nál nagyobb kiszerelésben vásárolni. Ugyanis a polcokon található 10 dkg-os fűszerekből 10 db legalább ötször annyiba kerül, mint az 1 kg-os. Viszont az egy kg-os egységet meg ki kell hozni a raktárból, esetenként kimérni. És itt kezdődik a probléma. A nyugati ember jóval türelmetlenebb az indiainál, aki hihetetlenül ráérős tud lenni. Ez gyakran számunkra nagyon bosszantó. Indiában persze 2-3 nap után megszokod, és akár szórakoztató is lehet, ám Bécsben nem vagy rá felkészülve.
Indiában úgy történik a vásárlás, hogy elmondod mit szeretnél, erre az eladó mond egy nagyon magas árat. A vevő kineveti, és mond egy kis összeget. Innentől jókat nevetnek, néha vitatkoznak. A boltos megesküszik rá, hogy ha olcsón adja, az egész családja éhen fog halni. Egy idő múlva aztán megegyeznek az összegben. Ezzel persze még nincs elintézve a dolog, mert ilyenkor kiderülhet, hogy valójában nincs is az adott áru a boltban. Ezért a boltos megpróbál meggyőzni, hogy vegyél valami teljesen más dolgot. Pl. nincs neki ruhacsipesz, de nem baj, vegyél szúnyoghálót. Odaadja ugyanennyiért „a legjobb minőséget, csak neked”. Vagy nem mondja meg, hogy nincs az áru a boltban. Csak annyit látsz, hogy odainti a segédjét, mond neki valamit, mire az motorra pattan és elszáguld. Innen már tudhatod, hogy a termék nincs, a segéd elment a raktárba, egy másik boltba, valahová. És persze attól függ, hogy nézzük az ilyen történetet. Lehet annyira bosszantó, hogy meg tudnád verni az embert, de lehet szórakoztató is. Csak nézel, nem hiszel a szemednek, és nevetsz. Pl. amikor bemész egy kis helyre, hogy vegyél 50 üveg üdítőt, és megkérdezed, hogy van-e. Mire a boltos – szinte kikérve magának – rávágja, hogy persze, hogy van. És rámutat egy apró kis hűtőre, hogy abban van. Te már látod, hogy abban max. 4 üveg fér el, de a boltos állítja, hogy igenis, abban van 50 üveg üdítő és mindjárt adja. Közben a segéd már indul is a motorral 🙂
Bécsben is hasonló, csak valamennyire nyugati a szituáció. Nem lehet elmondani, hogy mit kérsz, mert az ember egyfolytában telefonál. Egy telefon 15-20 percig tart, és 3 perc szünet után újabb hívásba kezd. Közben mosolyog ránk, hogy mindjárt, ez fontos. Hindiül beszél, és csak különböző focicsapatok nevét lehet kivenni. Ebből aztán rögtön értjük, hogy valóban halaszthatatlan az ügy. Próbálkozunk a segéddel, több-kevesebb sikerrel. Mikor ötödszörre mondom neki, hogy szeretnénk 3 kg asafoetidát, akkor is ugyanaz a válasz, mint az első négy alkalommal: kedves mosoly és egy „hozom!” Aztán eltűnik a függöny mögött, és 10 perc múlva üres kézzel jön vissza. Hát így esett, hogy amikor röpke 2 – 2 és fél óra után megvettük a fűszereket, Syamajiu megfogadta, hogy soha nem megy Indiába.
A kultúrsokk után még elmentünk a Naschmarktra, ami valamennyire téli álmát aludta. Pl. felvásároltuk az összes korianderlevelet, mert csak 4 csomag volt az egész piacon. Persze a piac izgalmas és színes, rengeteg mindent lehet kapni, de azért érezni, hogy tél – és főleg év eleje van. Azért hoztam néhány képet ízelítőnek.
