Ez itt rendhagyó recept lesz. Vannak benne ételek, és tele van ízekkel is, amiket én éreztem életem legnagyszerűbb indiai zarándokútján, 2006-ban. Ami végtelenül ízessé tette ezt az utat, az 50 Krisna-völgyi krisna-hívő társasága volt. Ez itt nem egy hagyományos útinapló, inkább csak egy jegyzet, és sokak számára nem érthető kifejezést és utalást tartalmaz.
Mégis felteszem ide, mert többen kérték, másrészt olvasták már olyanok is, akik nem Krisna-hívők, és jelezték, hogy számukra is élvezetes volt. Mindig azt vallottam, hogy Indiát imádni lehet, vagy nem szeretni, középút nincs. Akik a szájukat húzzák, általában koszra és koldusokra panaszkodnak. Így igaz, ezek mind léteznek. Az ne is induljon útnak, aki nem képes arra, hogy ennél többet lásson, jobban jár, ha megspórolja magának a repülőjegyet. Indiába menni csak elvárások nélkül szabad, bármilyennek képzeled el, biztosan nem olyan lesz! Ha túllépsz a néhol megtalálható szeméthegyen, a csatornában mászkáló kutyákon, a koldusokon, a kényelmetlenségen, akkor érezhetsz olyan ízeket, amelyeket érdemes megtenni az utat.
2006. febr. 6. Kirtana Moszkvában
A repülőgép Delhi felé tart. Elég fáradt vagyok, ezért gondoltam, hogy alszom egy kicsit. Éppen elszundítottam, amikor a fejemre esett egy 5 kg-os csomag. Egy indiai fickó pakolt fölöttem, de nem zavartatta magát, teljes nyugalommal pakolt tovább, miután levette a fejemről a bőröndöt.
A moszkvai repülőtér – Semerreretyó – egy élmény. Syámlál – a zenészünk – teljesen kezelhetetlen volt. Rögtön bhajanozni kezdett mindenhol, és mindenki rászólt, beleértve a reptér összes biztonsági őrét. Ő ilyenkor „Nem tetszett nekik a dallam!” – felkiáltással egy másikba fogott. Mint egy kikapcsolhatatlan rádió. Épp csak a KGB nem jött érte. Amikor már Pártha pr, a csapat vezetője is rászól, teljesen kiakad, nem érti: „Most mi van, már te is velük vagy?”
A repülőtér tele van indiaiakkal. Két csoportra oszthatók. Vannak, akik a legutóbbi nyugati divatot követik. Próbálnak minél inkább nyugatinak látszani. Ők gyanúsan méregetnek minket, „semmi közünk hozzájuk” arckifejezéssel. Látszik rajtuk, hogy teljesen hülyének néznek. Nem értik, hogy amikor ők modern nyugatiak akarnak lenni, mi miért akarunk indiainak látszani. Távol tartják magukat tőlünk, néha elfordulnak. Aztán van a másik csoport. Ők indiai ruhában vannak, és ránk mosolyognak, ha szembejönnek, Hare Krisnával köszönnek.
Amikor a kapunál már egyre többen vannak, Syámlál egyre szenvedélyesebben énekel. Mindenki körénk gyűlik. Egyre többen mozognak az ütemre, és egyre többen bekapcsolódnak az énekbe. A bhakták lassan-lassan felállnak, és kis idő múlva egy lelkes kirtan közepén találjuk magunkat. Kb. 4oo ember körülöttünk. Mindenki részese így vagy úgy. Van, aki csak áll és néz, van, aki mosolyog, tapsol, van aki énekel. Hihetetlen. Egy óriási, nemzetközi kirtancsapat. Aztán egyszer be kell szállni. Syámlál nem tehet mást, abbahagyja. Óriási tapsvihar támad, ekkor vesszük észre, hogy fölöttünk van egy terasz, ahol ott áll a repülőtér összes alkalmazottja, bolti eladók, mások. Mosolyognak, integetnek, tapsolnak, így köszönik meg az élményt. A Hare Krisna mantra megolvasztja a szívet.
Látogatás a delhi Partha Sarati templomban
Február 8. szerda
A tipikus India illat fogadott, amely mindig nagy örömet okoz, hiszen ez tudatosítja először, hogy megérkeztünk. Eltartott egy darabig, amíg elintéztünk a papírokat, és megszereztük a csomagokat. A csomagok nagy részét felbontották, köztük az enyémet is. Amikor kiléptünk az utcára, rögtön szembeötlött, hogy hatalmas por van. Úgy néz ki, mintha köd lenne.
Európai mércével kényelmes busz jött értünk, ezzel indultunk a delhi Sri Sri Radha Parthasarati templomba. Hajnali 5 óra körül volt, ennek ellenére elég mozgalmas volt az utca. Nyitva voltak a boltok, és rengeteg ember lézengett. Úgy 40 perc múlva érkeztünk meg. Bár csak a templom körvonalait lehetett látni, annyit megállapíthattunk, hogy hatalmas és gyönyörű. Lepihentünk, de három óra múlva ébredtem, dörömböltek a szoba ajtaján. Indiai szokás, nem akarnak semmit, csak dörömbölnek és ordítoznak. Viszont ekkor már verőfényes napsütés volt. 27 fok, enyhe szél, számomra tökéletes idő. A szobából szép a kilátás, szemben van egy parkosított domb, állatokkal. Úgy néz ki, mint a Govardhan hegyről szóló útikönyvek. Megfürödtünk, és felfedező útra indultunk. Most már világosban állapítottuk meg, hogy a templom gyönyörű. Tiszta, ízléses, nagyon-nagyon szép, és nagyon lelki hangulat van. Három oltár van, az egyiken Sita Rama, a másikon Sri Sri Radha Parthasarati, a harmadikon pedig Gaura Nitai. Ekkor éreztem először, hogy Indiába érkeztem. Van a templomban egy út az oltár körül, amin körbe lehet járni a murtikat. Röviddel később elmentünk ebédelni. Szép prasadam szobájuk van, nagy és tiszta, indiai hangulattal. Hatalmas hangzavar, ordibálás. Ilyen a temperamentumuk, csak nekünk furcsa. Gyorsan és profin szolgáltak fel. Ekadasis prasadam volt. Egy krumplis sabji, egy káposztás, valami kölesből készített dolog, kicsit olyan, mint a tejbegríz. Meg volt még egy étel, ez jött be legjobban. Egyszerű tört krumpli volt, sok fűszerrel, rengeteg gyömbérrel és chilivel. Ebből gombócot csináltak, és hirtelen kisütötték. Ropogós volt a kérge, és krémes a közepe. Utazások során képtelen vagyok megemészteni az ételt, minden kővé alakul a gyomromban. És bár nem ettem sokat, mégis okozott némi problémát, amit viszont teljesen helyretett ez a sok chilis krumpli gombóc.
Vigyázz, ha jön a vonat!
Röviddel ebéd után elindultunk a vasútállomásra. Az indiai vasútállomásról, mint olyanról, külön könyvet lehetne írni, ám ezt most nem teszem.
Elég az, hogy kész csatatervünk volt arra, mit hogyan tegyünk, amíg felszállunk a vonatra. Ugyanis amikor megáll a busz, leszállunk, mire vagy húsz hordár rohan felénk, hogy majd ők viszik a csomagokat. Erőszakkal kell lerázni őket, mert nem mindig oda viszik, ahová mi szeretnénk. Ilyenkor a magyar bhakta erős falat alkotva körbeállja a csomagokat, és küzdelem árán megvédi, amije van. Aztán jönnek a gyerekek koldulni. Nagyon erőszakosak, és ha nem vigyázol, rád csimpaszkodik öt. Ekkor már futunk a vonathoz, mindenki szorosan fogja a csomagját, és rohan, amennyire bír. Arra is figyelni kell, hogy zárt csoportot alkossunk. A bhakták egymást lelkesítik: „Aki lemarad, meghal!” Radharadya prabhu mellém jön, és felajánlja, hogy megvéd. Egy perc múlva hozzáteszi, ha pofont kell adni, azt csináljam én.
Aztán bejön a vonat, felszállunk. A „szobánkban” két emeletes ágy van, három-három ággyal. Syamlal a fülkében húzza a harmóniumot, lelkes, mint mindig. Tribanga pr beszáll szaxofonnal, az indiaiak pedig szokás szerinte körbeállják őket.
Az éjszaka lassan telik, a „hálófülkém” szinte légmentesen zárva, semmi levegő, szakad rólam a víz, az indiaiak kiabálnak, aludni esélyem sincs. Kezdetben elég jól bírom, aztán egyre türelmetlenebb vagyok. A hangszórókból indiai zene szól, olyan, mintha egy bollywoodi kasszasiker aláfestése lenne.
A bhakták rendszeresen látogatják egymást, és mivel aludni nem tudok, hallgatom őket. A delhi utcaképen nagyon-nagyon sokan kibuktak. Legtöbben közülük nem voltak még Indiában. A delhi templommal szemben nagyon szegény emberek élnek. A házak lerobbantak, mindenfelé kosz és rendetlenség. Ha először látod, nem tudod elképzelni, hogy létezik ilyen hely. Néhány nap múlva már senki nem fog csodálkozni. Azt hallottuk a Parthasarati templom bhaktáitól, hogy nagyon sok ember van a környéken, akik csak azért vannak életben, mert ők etetik őket. Hatalmas madarak keringenek az égen, azt mondják, sok a hulla a környéken, azokat keresik… A templomba korábban 4-5 ezer ember járt a vasárnapi programra. De nem a lelki életük fejlődése érdekében jöttek, csupán az ingyenes lakomára. Közülük legtöbben még a murtikhoz sem mentek be. A bhakták egy idő múlva nem győztek ekkora mennyiségű lakomát főzni. Azóta főznek egy egyszerűbb prasadamot, amit kiosztanak a kapuban, a lakomára pedig csak azok jönnek, akiket tényleg a Krisna-tudat érdekel.
Azért zavarodnak meg a látványtól a nyugatiak, mert minden nagyon szem előtt van. Nyugaton is rengeteg olyan dolog van, amin az emberek megzavarodnának, de nem látják. A Nyugat ugyanis nagyon ad a csomagolásra. Kívül nagyon elegáns – a rohadás belül van. A legtöbb szem számára láthatatlan. Szépen becsomagolják, átkötik szalaggal – ügyelnek arra, hogy megtévessze a jónépet. Gyermekek ezreit ölik meg abortusz címszó alatt, de gondoskodnak arról, hogy mindenki tudja, az abortusz csupán szöveteltávolítás. Nem egy nagyon dolog. Valami olyasmi, mint amikor az embernek benő a körme, és eltávolítják. Bemész a kórházba, megcsinálják, és már mehetsz is haza. Aztán van olyan is, amikor a beteg, magatehetetlen, idős embereket ölik meg. A szótárukban az eutanázia mellé a kegyes halál kifejezést írják. Beszélhetnénk még sok mindenről. A hitelekről, amik arra kényszerítenek, hogy eladósítsd magad, a reklámokról, amelyek segítségével megveszel minden olyan dolgot, amire semmi szükséged. Viszont a nyomornegyedek nincsenek szem előtt, mint Indiában, és leprások sem mászkálnak a vasútállomáson. Ügyelnek a látszatra.
Megérkeztünk Puriba
Február 9.
A vonaton utazott velünk egy idősebb indiai házaspár. Ekadasi napján megkérdezték, hogy miért csak ilyen keveset eszünk. Elmagyaráztuk nekik, hogy böjtnap van, amikor nem eszünk gabonát és hüvelyeseket, zöldséget is csak egyszer. Aggódva nézték, hogy fogjuk bírni. Megnyugtattuk őket, hogy másnap majd annyit eszünk, hogy az csak na. Mindenféle földi jót, hatalmas mennyiségben. Eljött a nagy nap. Az emberek kíváncsian várták, hogy mikor eszünk már. Ekkor jött a hír, hogy a sabji, amit a delhi templomból hoztunk, megromlott. Tehát a napi fejadag egy zacsi puffasztott rizs. A házaspár óriási szemeket meresztett, most végre megtudják, mi mindent esznek a krisnások a Nagy Lakoma Napján. Aztán… meglátták. Mondanom sem kell, nagyon összezavartuk őket. De nem magyarázkodtunk. Méltóságteljesen eszegettük a fűszeres rizsszemeket, mintha ez lenne a világ legfenségesebb eledele. Persze jól szórakoztunk!
Este nyolckor érkezünk Bhuvanesvarba, ahonnal busszal indulunk tovább Puriba. Az út elején elmondják, hogy meglehetősen vadregényes tájon haladunk át. Először nem értjük miről van szó. Kicsit később aztán néhány bhakta szeretne megállni, hogy WC-re (bokorba) menjen. Mire az a válasz, hogy itt nem lehet. Értetlen tekintetünkre elmesélik, hogy az út tele van banditákkal. Azért is jön tart velünk a buszon négy puskák indiai. Ezen a ponton mindenki úgy dönt, bírja még egy darabig. Egyébként a hangulat hihetetlenül jó. Syámlál – mint mindig – átszellemült arccal húzza a harmóniumot. Ahogy közeledünk, egyre lelkesebb a kirtana: Jagannathah svami nayana-patha-gami bhavatu me – Bárcsak a világmindenség Ura kegyesen megjelenne a szemem előtt!
Valamikor – alaposan benne az éjszakában – odaérünk Puriba. Itt még folyik az élet. A boltok nyitva, az utcákon rengeteg ember. Jó sokat megyünk a városban, amikor lekanyarodunk egy útra. Az egyik oldalon nyugati mintára épült szállodák, a másik oldalon sötétség, és valami különös zaj. Aztán egyszercsak feltűnik egy hatalmas hullám, amit az óceán a partra vet. Alábbhagy a morajlás, és kezdődik minden előlről.
Este még gyógyszert kérek Sundaritól, aki éjfél körül megkezdte a rendelést. Nagyon erősen előjött az allergiám – még a delhi porfelhőben kezdődött – és a nap 24 óráját köhögési rohamokkal töltöttem. Az allergiás gyógyszerem otthon. Este megnyugtató sms-eket küldünk Kandarpával az otthoniaknak. Nem vagyok beteg, nagyon jól vagyok – írom az anyukámnak két köhögés között. Ezen aztán nagyon nevetünk, és képzeletbeli sms-ek szövegét fogalmazgatjuk: „Ne aggódjatok, minden rendben van. Most jöttünk át az útszakaszon, amely tele van rablókkal, de nem történt semmi. És voltak velünk fegyveres indiaiak is.” Vagy: „Az óceán partján lakunk, de azt mondják, itt nagyon ritkán, úgy ezer évenként van Cunami. Az utolsó meg 1oo6-ban volt, azóta semmi, szóval nincs mitől tartani.” Végül lefekszünk. Az óceán moraja nagyon-nagyon hangos, nehezen alszom el.
Az első parikrama nap
Február 12.
Reggel átmentünk Kandarpával japázni az óceán partjára. Akkor jött fel a nap. A halászok útnak indultak kis csónakjaikon, bár néhányan akkor értek vissza az éjszakai útról. A part tele volt emberekkel.
Nyolc felé elindultunk városnézésre. Először Tota Gopinathahoz mentünk! Nagyon-nagyon örültem neki. Olyan sok különleges kedvtelés van, ami ezzel a murtival kapcsolatos. Ha egyszer összeírnám, hogy mit szeretnék elérni még ebben az életben, egészen biztosan közte lenne, hogy még egyszer láthassam Tota Gopinathát! Amikor először jártam Indiában (még 98-ban), nem jutottunk el Puriba. És bár itt van Jagannátha, nekem Puri elsősorban az Úr Caitanya és társai itteni kedvteléseiről szól.
Tota Gopinathát Gadadhara Pandit imádta. Gadadhara Pandit Caitanya Mahaprabhu bensőséges társa, aki ugyanúgy 1486-ban született, mint Ő. Gadai és Nimai barátok voltak, együtt tanultak. Egyszer Gadadhara meglátogatta az Úr Caitanyát, aki bételt szorongatott kezében, és felfokozott érzelmi állapotban azt kérdezte: „Hol van az a sötét fiú, aki sárga ruhában jár, és nyíló ifjúság szépségében ragyog?” Annyira szívszaggatóan kérdezte, hogy a bhakták semmit nem tudtak szólni. Egyedül Gadádhara válaszolt: „A szívedben.” Erre Caitanya Mahaprabhu elkezdte tépni a mellkasát, hogy lássa Krisnát a szívében. Mindenki nagyon megijedt, de Gadádhara megnyugtatta az Urat: „Jönni fog nemsokára, nyugodj meg!” Sacimata ezt látván így szólt Gadádharához: Kedves Gadai, maradj mindig a fiam mellett, mert te meg tudod nyugtatni Őt!”
Amikor az Úr Caitanya Puriba költözött, Gadadhara Pandit is odament, és ksetra sannyasát vett, azaz tett egy fogadalmat, hogy sosem fogja elhagyni ezt a helyet, és Tota Gopinatha murtit kezdte imádni.
Tota Gopinatha még arról is híres, hogy az Úr Caitanya úgy hagyta el ezt a világot, hogy belelépett a murti térdén lévő repedésbe.
Amikor az Úr Caitanya eltávozott, még csak 48 éves volt. Ugyanúgy Gadadhara is, aki az eltávolodástól rohamosan öregedni kezdett. Egy idő múlva nem tudta már öltöztetni Tota Gopinathát, és ekkor a murti leült.
Ezután elmentünk Sidha Bhakulhoz. Ez az a helye, ahol Haridas Thakur a köreit japázta. Volt egy fogadalma, hogy mindennap 192 kört japázik. Mivel muzlim volt, nem engedték be a Jagannátha templomba. Az Úr Caitanya adta neki ezt a helyet, hogy legyen hol végeznie a lelki gyakorlatait. Caitanya Mahaprabhu hozott egy fogpiszkálót a Jagannatha templomból, leszúrta a földbe, és ebből nőtt ki Sidha Bhakula.
Jagannatha templom imádott murtijainak – Sri Sri Radha Giridharinak – a templomában ebédeltünk. Az ottani bhakták szolgáltak fel, és nagyon gyorsak voltak. A prasadam nagyon ízletes volt, a mellettem ülők rengeteget ettek. Én csak azért nem, mert az allergiám nagyon kínoz, és csak arra tudtam koncentrálni, hogy valahogy életben maradjak. Ebben a templomban egyszerű, könnyen emészthető és ízletes ételeket főznek. És nagy örömömre szolgál, hogy szinte mindenbe koriander levelet tesznek! Szerintem az egyik legjobb fűszer a világon. A másik két kedvencem a gyömbér meg a zöld chili. A koriander levelet a bhakták többsége nem szereti. Most aztán jobb, ha hozzászoknak, mert egy hónapig koriander levelet eszünk koriander levéllel! Bár úgy emlékszem Vrndávanában nem használtak olyan sokat, mint Mayapurban, meg itt Puriban.
2. parikrama nap Puriban
Reggeli után a helyi ISKCON-templomba mentünk. Az épület különlegessége, hogy ez volt Srila Bhaktivinoda Thakura bhajana kutirja. A kis helységben alul egy étterem, felül pedig a templom található.
A templomszoba szép, az oltáron Sri Sri Radha Giridhari áll, szemben pedig Srila Prabhupada és Srila Bhaktivinoda Thakur ül, életnagyságú murti formájukban. Itt tartottunk egy guru-puját, amit egy nagy kirtana követett. Amolyan krisna-völgyi. Közben érkeztek – szerintem – orosz bhakták is, ők is boldogan bekapcsolódtak az éneklésbe és a táncba.
Ezután elmentünk Haridása Thákur bhajan kutirjába, azután Gambhirába vezetett az utunk. Gambhira a második kedvenc helyem Puriban (az első Tota Gopinatha temploma). Gambhira Kasi Misra háza volt, és itt lakott az Úr Caitanya. Nagyon különleges hely, hiszen olyan kedvteléseket nyilvánított itt meg, amelyeket csak néhány bensőséges társa láthatott. Főleg Svarupa Damodara Goswami és Raghunatha Das Goswami, akik le is jegyezték a történeteket. Ezekből a jegyzetekből írta aztán Krisnadas Kaviraja Gosvami a Sri Caitanya Caritamrtát.
Letelepedtünk egy sarokba és énekelni kezdtünk… Nagyon erőteljes, nagyon gyönyörű kirtana volt. Volt ott néhány idősebb helyi bhakta, akik nagy csodálattal nézték a kirtanát. Látszott rajtuk, hogy mélyen átélik, és értékelik. Arra gondoltam, hogy ők itt születtek, mindig kirtanozhatnak itt Gambhirában, de az, hogy mi itt lehetünk, kivételes lehetőség!
A Gambhirából Jagannatha templomához vezetett a harinama. Hódolatunkat ajánlottuk Patita-pavana Jagannathanak, aki a fő bejárat mellett látható. Azért hívják így, „az elesettek megmentőjének” mert ebben a formájában azok is mindig láthatják, akik amúgy származásuk miatt nem léphetnek be a templomba. A mandirtól harinamával mentünk végig a Ratha-yatra szokásos útvonalán, és a végén bementünk a Gundica templomba. Ide hozzák el az Úr Jagannáthát a Rátha-yátra során, és itt marad kilenc napig. Az Úr Caitanya is nagyon sokat tartózkodott a templom kertjében társaival. A Ratha-yatra előtt alaposan kitakarították a templomot, ami a szív tisztítását is jelképezi. A templomba nem engedtek be minket, csak a kertet tudtuk megnézni.
A parikrama végén ma is Jagadananda Pandit murtijainak templomában ebédeltünk. Nem ISKCON-templom, de nagyon szépen imádják a murtikat, és a mi sztenderdjeink szerint főznek. Nagyon odaadó a hangulat. Szeretik ha sokat eszünk, és ízlik a prasadam. Van egy prabhu, aki néha megkérdezi: „Nice prasad?” Mi ekkor lelkesen bólogatunk. Ilyenkor nagyon boldog, fülig ér a szája. Amikor a következő ételt osztja, már tudjuk a dolgunkat, és rögtön dicsérni kezdjük az ételt.
Köszönjük Radha Krisna prabhu!
Az utazást Radha Krisna prabhu szervezte. Mindenre gondolt, még otthon megszervezett mindent, amit csak lehetett. Már néhány hónapja percre pontosan tudta, hogy mikor mit fogunk csinálni, mivel utazunk, hogyan, mikor, mit eszünk. Nagyon keményen dolgozott azért, hogy a bhakták jó körülmények között tudjanak pihenni. Persze ha valaki Indiába utazik, nem lehet mindent előre kiszámolni. Az örök törvény: MINDIG KÖZBEJÖN VALAMI! Gaura Sakti prabhuék például megérkeztek Puriba, és amikor el akarták foglalni a szállodai szobájukat, kiderült, hogy a szálloda néhány napja bezárt. Govinda Nandana prabhu, aki éppen Gujaratban kutatta a zebutartás rejtelmeit, valahol vidéken akart utazni, vonatjegye is volt, de nem ment a vonat, mert közben felszedték a síneket! Hát ezeket lehetetlen bekalkulálni. De Indiában mindenre készülni kell…
Előző nap motoros riksával akartunk hazajönni a városból. Ezt a szerkezetet magunk között amúgy csak „kamikázénak” hívjuk, hiszen a sofőrök úgy vezetnek, mintha öngyilkos bevetésen lennének. Ezt az élményt főleg estefelé lehet teljességében megízlelni, amikor megélénkül a forgalom… Szóval elmentünk Radha Krisna prabhuval bérelni néhány ilyen járgányt. Megállított a téren egy riksást, és mondta neki, hogy kellene 13 motoros riksa. Az ember bólogatott, érti, és mutatta, hogy itt van, szálljunk be. Radha Krisna prabhu mosolyogva elmondta, hogy nem egy, hanem 13 kell. És rajzolta a levegőbe: látod, 1 és 3, a tiéd és még 12. Emberünk bólogat, érti. Akkor kell az övé, és még egy. Nem, 13… rajz a levegőben, látod? 1 és 3. Ember bólogat, érti. Az övé és még kettő. Gondoltam, szólok, hogy menjünk innen, ebből sosem lesz semmi, de Radha Krisna türelmes. Elmagyarázza még vagy ötször. Próbálja arról az oldalról is megközelíteni, hogy 48-an vagyunk, azért kell 13. Ok, az emberünk megértette, megegyezünk az árban, elmegy, hogy összeszedje a társait. Eltelik két perc, visszajön. Mondja, hogy elég lesz csak 8, mert egy motoros riksában 6! ember is elfér. Radha Krisna elmagyarázza, hogy mi biztosan nem, szóval legyen 13. Ok, ok meglesz. Ember el… két perc múlva újra visszajön, és újra előáll az ötlettel, hogy egy motoros riksában 6 ember is elfér. Radha Krisna prabhu újra rámosolyog, és újra elmagyarázza, hogy nem fogunk hatan ülni. És ekkor végre az ember összeszedi a kocsikat. Elég jó pénzt kap érte, szóval fontos fuvar vagyunk neki. Próbál is kedvesen beszélgetni Radha Krisnával:
– Oroszok vagytok?
– Nem.
– Angolok?
– Nem – kicsit elbizonytalanodott látszik, hogy több ötlete nem lesz, ezért Radha Krisna megszánja:
– Magyarországról jöttünk! – Az ember zavarba jön, de rögtön feltalálja magát:
– Hungary? Very nice county, very nice! – Én pedig nagyon jól szórakozom a hátsó ülésen.
Az utolsó nap Puriban
Pakolás, készülődés az utazásra. Délelőtt elmentünk a városba, hogy feltöltsük ezeket a bejegyzéseket. Messze volt az internetes hely, de elég gyors a kapcsolat, jók a gépek. Útközben még készítettem néhány képet a Jagannátha templom csakrájáról.
Fél 5-re rendeltük a buszunkat, ami meg is érkezett fél 6-ra a szálloda elé… Szerencsére csak 7-kor indult a vonatunk Kalkuttába. Megint egy éjszakai utazás. Ez egy kicsit veszélyesebb, mint a múltkori. Ez a vonat mindenhol megáll, bárki felszállhat rá. Sok tolvajt vonz. Megint alaposan odaláncoljuk a csomagjainkat az üléshez.
Végre Mayapurban!
Mayapur maga a paradicsom! Csodálatos hely, és mély lelki atmoszférával. Könnyű itt végezni a lelki gyakorlatokat.
Délelőtt 1o-kor érkeztünk meg. Kipakoltunk a szobánkban, majd elmentünk megnézni a murtikat. A Candrodaya Mandirban három oltár van. Az egyiken Sri Sri Radha Madhava és a 8 fő gopi látható. Csodálatos márvány formájukat nagyon szépen öltöztetik. Egy másik oltáron az Úr Nrisimhadeva van. Kaptunk a pujáritól maha tulasi levelet. A legbelső oltáron van Panca-tattva, az Úr Caitanya Mahaprabhu a társaival. Rézből vannak, és monumentálisak. Gyönyörű az arcuk, és nagyon kedvesen néznek a bhaktákra. Elmentünk a Prabhupada-samadhiba is ebéd előtt.
Fél egyre mentünk ebédelni. Van itt egy hatalmas prasadam-csarnok. Nem tudom hány ember férhet be összesen, de ezer legalább. Már előre ki vannak rakva a tányérok: banánlevél, rajta egy kis só, és egy szelet citrom. A sima ebéd is 10-12 féle preparáció. A legtöbb bhaktának az a véleménye (az enyém is), hogy még nem evett ennél jobb prasadamot. Szépek, nagyon ízletesek, és emészthetőek a fogások.
Este jött a hír, hogy Srila Sivarama Maharaja – aki az éves vezetői gyűlésen tartózkodik itt – 7 órakor bhajant tart annak az épületnek a tetején, ahol lakik. Maharaja nagyon megörült a magyar bhaktáknak. Azt mondta, hogy ennyi új vraja-dhamai bhaktát látni, majdnem olyan, mint Radhe Syámát látni. Elkezdtünk énekelni, nagyon erőteljes bhajan volt. Utána Guru Maharaja olvasott egy kicsit a Krisna Sangatiból. Később azt mondta, hogy amikor 1976-ban megérkeztek a bhakták Mayapurba, Srila Prabhupada köszöntötte őket. Nagyon rövid leckét tartott, 3 perceset. Azt mondta, hogy az univerzumban ez a bolygó a legjobb hely, mert itt jelent meg Krisna. A bolygón India a legjámborabb hely, mert itt születik meg a legtöbb jámbor személy. Indiában pedig a legjobb Navadvipban Yogapith, az Úr Caitanya születési helye, és a Candradoya Mandir, ahol vagyunk, mert ez az Úr Caitanya központja, innen terjed a prédikálás az egész világon. Guru Maharaja megígérte, hogy bár holnap kezdődik a vezetői gyűlés, próbál velünk lenni, amennyi időt lehet. Megengedte, hogy bemenjünk megnézni a murtijait, Sri Sri Dayal Nitai Gaura Harit, és Radha Damodarát. Néhány bhakta jó sokáig ott volt, csak nem akartak kijönni. Guru Maharaja megkérdezte: „Mi van, nem látták még sosem a murtikat?” Majd elkezdett nevetni: „Biztos csak az új fényképezőgépüket próbálgatják!”
A nyugati bhakták együtt énekelnek a bengáliakkal
Ma volt az első parikrama nap Mayapurában. Az volt a terv, hogy elmegyünk a Prabhupada samadhiba, a hódolatunkat ajánljuk Srila Prabhupadanak, majd felmegyünk a tetőre bhajanozni. Ám a sors közbeszólt…
Reggeli után kaptuk a hangszereket, és a jól ismert módon, nagy harinama közepette elindultunk, hogy felajánljuk a hódolatunkat Srila Prabhupadának. Néhány perces kirtanba kezdtünk, legalábbis azt hittük… Elég sok látogató volt a samadhiban, indiai turisták. Abban a pillanatban felfigyeltek ránk, amikor elkezdtük a kirtanát. Ezeknek az embereknek a vérében van az ének és tánc, és szívesen részt vesznek benne, csak néha hívni kell őket. A férfiak kevésbé, de a nők néha meglehetősen szégyenlősek. Volt a samadhiban néhány gurukulás gyerek, amint a kirtana kicsit hevesebb lett, ők is beálltak. Aztán amikor egyre erőteljesebb lett, a vendégek közül is egyre többen csatlakoztak. Mikor láttuk, hogy szívesen jönnek, csak némelyikük egy kis noszogatásra vár, odamentünk hozzájuk, kértük, hogy jöjjenek velünk táncolni. Boldog mosoly jelent meg az arcukon, és már jöttek is. A hangulat pedig egyre csak fokozódott. Sem a bhajancsapat, sem a táncosok nem akarták abbahagyni. Úgy tűnt, nem is lehet… Már minden krisna-völgyi bhakta mellett egy indiai táncolt. Ez a sok ember mind a maha-mantrába merült, és úgy tűnt, sosem akar kijönni onnan! Nagyon különleges kirtana volt, amilyenben még sosem volt részem. Bhaktivinoda Thakur egyszer azt jósolta, hogy a nyugati bhakták együtt fogják énekelni a bengáliakkal, hogy Jaya Sacinandana Gaura Hari. Most ugyan a Hare Krisna mantrát énekeltük, de a jóslat beteljesült! Egy felajánlás volt Srila Prabhupadának, aki boldog, ha látja, hogy a bhakták együttműködnek, és közösen terjesztik a szent név éneklését.
Látogatás az Úr Caitanya születési helyén
Február 17
Ma reggel, Caitanya Mahaprabhu születési helyére indultunk. Úgy hívják a helyet, hogy Yogapith. Amikor Bhaktivinoda Thakur Navadvipán élt, nagyon szerette volna megtalálni az Úr Caitanya születési helyét. Egyszer, amikor este japázott, egy fénylő tűzgömböt látott, és azt, hogy Gaura Nitai azon a helyen táncol. Elvitte hát a lelki tanítómesterét, Jagannátha Dás Babajit arra a helyre. Jagannatha Dás Babaji ekkor már nagyon idős volt, járni sem tudott, ezért egy kosárba vitték. Ám amikor megérkeztek, kiugrott a kosárból, és eksztatikus hangulatban táncolni kezdett. Kinyilvánította, hogy ez az Úr Caitanya eredeti születési helye. Bhaktivinoda Thakur talált itt egy Visnu-murtit is, akit Sri Caitanya édesapja, Jagannatha Misra imádott. A jelenlegi templomot Bhaktisiddhanta Maharaja építtette 1934-ben. A nimfa, amely az udvaron áll, nem az eredeti nimfa, amely alatt Sri Caitanya Mahaprabhu született, hanem annak egyik ágából nőtt.
A következő állomás nem messze Yogapith-től Srivas Thakur háza. Ez az a hely, ahonnan a sankirtana mozgalom kiterjedt. Ez volt ugyanis az a hely, ahol az Úr Caitanya a társaival minden nap hatalmas kirtanát csinált, eksztázisban énekeltek és táncoltak. Harinámoztak egész Navadvipában, és bárki csatlakozhatott. Az emberek láthatták, ahogy Caitanya Mahaprabhu táncol, és énekli a Hare Krisna mantrát a társaival. Hallottunk egy szép történetet, amely szintén erről a helyről származik. Volt egy brahmacari, aki ugyan nem volt bhakta, de nagyon lemondott életet élt, csak tejet ivott egy egész éven át, és követte a szabályozó elveket. Ez a brahmacari nagyon szerette volna látni az Úr Caitanya kirtanáját, ezért kérlelte Srivasa Thakurt, hogy engedje őt be. Srivasa végül beengedte, de elbujtatta a brahmacárit. Jött az Úr Caitanya a társaival, és táncolni kezdtek. De Caitanya Mahaprabhut nem ragadták el eksztatikus érzései, ezért újból kezdte a kirtanát. Akkor sem történt semmi, és megértette, hogy egy kívülálló van a házban, aki zavarja a hangulatát. Srivasa elmondta Neki, hogy itt van egy brahmacari, aki ugyan nem bhakta, de nagyon lemondott, és csak tejet iszik. Caitanya Mahaprabhu nagyon mérges lett, és azt kiáltotta: „Azt hiszi azzal, hogy tejet iszik, megkaphat engem? Énekelnie kell az Úr szent nevét!” – és mondta a társainak, hogy dobják ki a brahmacárit. A bhakták ki is dobták, de ő kérlelni kezdte őket, azt mondta, bármit megtesz, csak bhakta lehessen. Ekkor a bhakták elmentek az Úr Caitanyahoz, és kérni kezdték Őt, hogy fogadja el a brahmacárit. Amikor az Úr meghallotta, hogy a brahmacari bármit hajlandó megtenni, csak hogy bhakta lehessen, örömmel elfogadta.
Itt történt az is, hogy egyik este, amikor a bhakták kirtanáztak, Srivasa Thakurnak meghalt az egyik fia, Gopál. Az asszonyok sírni és jajgatni kezdtek. Srivasa Thakur is nagyon szomorú volt, de mondta, hogy legyenek csöndben, ne zavarják meg az Úr kirtanáját. Persze Caitanya Mahaprabhu meghallotta, hogy valami történt, és bement a házba, hogy megnézze, mi az. Elmondták neki, hogy Gopál meghalt. Az Úr Caitanya odament hozzá, megérintette, mire Gopál felült, és beszélni kezdett: „Már több ezerszer megszülettem, de most végre visszamegyek Istenhez. Kérlek, kedves Uram, engedd ezt meg nekem! Ki az apa, és ki az anya? Sok-sok születésem volt, amikor én voltam az apa, és ők a gyerekek, néha pedig én voltam a gyerekük, és ők az apám, meg az anyám. Most nem kell többé megszületnem, visszatérhetek Istenhez.” – ezzel
feladta a testét.
Bhaktisiddhanta Maharaja megjelenési napja
Február 18.
A mai napon volt Srila Bhaktisiddhanta Maharaja megjelenési napja. A leckét Lokantha Maharaja tartotta, nagyon szépen beszélt Bhaktisiddhanta Maharajaról.
Bhaktisiddhanta Maharaja 1878-ban született Puriban, amikor ott voltunk, láttuk is azt a házat, ahol született. A Bimala Prasad (lelki energia) nevet kapta. Születése óta rajta volt a 12 tilak a testét, és nagyon tanult személy volt, már 7 évesen tudta a egész Bhagavad-gitát. Sok könyvet írt, még az asztrológiáról is. Van egy történet, amely szerint amikor Bhaktisiddhanta Maharaja még kicsi volt, jött a Ratha-yatra szekér, és megállt a házuk előtt. Hiába húzták az emberek, nem ment tovább 7 napig. Akkor aztán Bhagavati Devi, Bhaktisiddhanta Maharaja anyukája levitte a kisgyereket a szekérhez, és odarakta Jagannatha elé. Ekkor egy virágfüzér Jagannatharól a kisgyerek köré esett, és utána rögtön elindult a szekér. Jagannatha látni szerette volna Bhaktisiddhanta Maharajat. Arról is híres Bhaktisiddhanta Sarasvati, hogy nagyon erőteljesen lépett fel a mayavadik ellen. Emiatt oroszlánnak is nevezték. Ha találkozott eggyel az utcán, felpofozta, ezért nagyon féltek tőle a mayavadik.
Találkoztunk Jagannathával!
Február 19.
A mai napon busszal indultunk útnak. Először elmentünk Murári Gupta házába. Murári Gupta az Úr Caitanya közeli társa, eredetileg egy ájurvédikus orvos volt. Közel lakott Caitanya Mahaprabhu házához, együtt nőttek fel. A ház udvarán sok gyerek játszott, és nagyon megörültek nekünk, hiszen nekik nagy szenzáció fehér embert látni. Amíg ott voltunk, el nem mozdultak mellőlünk, aztán pedig jöttek tovább a Gaudiya Math templomába. Ez a Caitanya Math, Caitanya Mahaprabhu nagynénjének a háza. Itt van Bhaktisiddhanta Maharaja és Gaura Kisora dás Babaji eredeti samadhija is. Van két tó, amelyik nem különbözik a vrndávanai Syama-kundtól és a Radha-kundtól. Van egy kis hegy is, ami pedig a Govardhana hegy. A Gaudiya Math szép tisztán tartja a templomot és a környékét. Egyébként a templom tisztaságából mindig rá lehet jönni, hogy ISKCON templomban vagyunk-e, vagy sem.
Ezután elmentünk a Jagannatha templomba. Azok a bhakták, akik jártak már itt valaha, nagyon szeretik ezeket a murtikat, és ezt a templomot. Nem véletlenül! Jagannatha, Baladeva és Subhadra ugyanis nagyon „aktív” murtik. Most is bemutattak egy kedvtelést, mégpedig azt, hogy nem mentek „aludni” akkor, amikor kellett volna. Úgy volt, hogy egy órakor bezárják az oltárt. Elkezdtünk bhajanozni, egyre jobb lett a hangulat, végül a bhakták felugráltak, és hatalmas kirtana lett. Jagannátha pujáriai is nagyon élvezték, velünk együtt énekeltek, tapsoltak. Az oltárt pedig nem zárták be, csak háromnegyed óra múlva. Biztos vagyok benne, hogy Jagannátha inspirálta erre a őket! A kirtana után a lelkes pujárik élvezettel kezdték mesélni, hogy miket csinálnak Jagannátha és a testvérei! Egyik történetet követte a másik, szinte nem akarták abbahagyni. A bhakták tátott szájjal hallgatták. Már az is különleges, ahogy a hely ISKCON templom lett.
Ezek a murtik 500 évesek. Kb. 400 évig a föld alatt voltak, amikor egy kislány járt arra, és hangokat hallott a föld alól: „Éhes vagyok, szomjas vagyok. Hozzál enni és inni!”A kislány édesapja kiásta a murtikat, és a család elkezdte őket imádni. Amikor idős lett az ember, és már nem tudtam őket imádni, nem tudta mit tegyen, mert nem voltak fiai, akik folytathatták volna az imádatot. Ekkor Jagannáta megszólalt, és azt mondta neki: „Vigyél el az ISKCON templomba, ők szépen fognak rólam gondoskodni!” Ez az 1970-es években történt. Azóta itt vannak. Nagyon-nagyon kedves arcuk van, rögtön elrabolják a bhakták szívét.
Volt egy eset, amikor a mostani templomot építették. A környékbeli muzlimok ellopták a márványt. Baladeva nappal elment a tolvajhoz, és össze-vissza verte, közben azt kiabálta: „Nem lophatod el, ez az én márványom!” Az ember másnap eljött a templomba, visszahozta a márványt, és bocsánatot kért.
Egy másik alkalommal volt egy muzlim riksa hajtó, akinek a pujárik adtak Jagannatha maha-prasadamjából, ami történetesen kitri volt. Az ember eldobta a kitrit, mondta, hogy a muzlimok nem esznek ilyen ételt. Éjszaka elment hozzá Baladeva és Subhadra. Baladeva a mellkasára ült, és verte, Subhadra pedig buzdította: „Öld meg, eldobta a bátyánk prasádamját!” Végül aztán elengedték. A riksa hajtó másnap reggel rögtön elrohant a templomba, és könyörgött a pujáriknak, hogy adjanak neki egy kevés kitrit.
Kb. 2 hónnapal ezelőtt történt, hogy jött egy ember, és hozott a murtiknak egy tükröt. Kérdezte a pujári, hogy miért hozta. Elmesélte neki az ember, hogy van egy fia meg egy lánya, akik vakok voltak. És bár nagyon szegény a család, nagyon sok orvoshoz elvitte őket, meg mindenféle misztikusokhoz is, de senki nem tudta őket meggyógyítani. Aztán hallotta, hogy ebben a templomban Jagannatha, Baladeva és Subhadra nagyon sok kedvtelést hajtanak végre, és eljött hozzájuk, hogy imádkozzon a gyerekei látásáért. Megígérte Jagannathanak, hogy ha látni fognak, hoz neki egy tükröt. Hazament, és másnap reggel, amikor felkeltek, látta, hogy a gyerekei mindent csinálnak, amit addig vakon nem tudtak. Visszakapták a látásukat!Ezért hozta a murtiknak beígért tükröt. Nagyon jó volt ilyen történetet hallani, ami épp hogy csak két hónapja történt!
Volt még egy nagyon vicces eset, ez egy tíz éves történet. A templom szomszédságában volt egy gyümölcsös kert. Az őr nagyon mérges volt, mert két gyerek minden este beugrott a kerítésen, és lopta a gyümölcsöt. Egyik este lesben állt, és majdnem elkapta az egyiket, ám az végül mégis el tudott menekülni, bár a ruhája beleakadt a kerítésbe. Az őr utánuk szaladt, és látta, hogy berohhannak a Jagannatha templomba. Megnyugodott, mert azt később bezárták, tehát kijönni úgysem tudnak. Reggel ment is a pujárihoz, hogy hol vannak a fiai. A pujári mondta, hogy ő brahmacari, felesége sincs, nemhogy fiai. Az őr elmesélte, hogy egy fehér és egy sötétbőrű fiú napok óta lopja a gyümölcsöt, majdnem elkapta őket, és most hozott bizonyítékot is. Elővette a ruhát, és odaadta a pujárinak. A pujári nagyon elámult, mert Jagannatha ruhája volt. Kinyitotta templomot, bement, és látta, hogy valóban az Ő ruhája hiányzik. Amikor a gyümölcsös tulajdonosa megtudta, hogy mi történt, odaadta az egész kertet adományba a templomnak. Itt a vége, fuss el véle, most többet nem írok… Ja, de igen, mégis!
Nemrég volt egy indiai kislány a murtikat megnézni. Nem volt ott egy pujari sem, és mivel a kislánynak nagyon megtetszett Subhadra Devi karkötője, felment az oltárra, hogy ellopja. Erre Baladheva lekevert neki egy pofont! A kislány meg sírva fakadt, és elment panaszkodni a pujáriknak, hogy a murti adott neki egy pofont!
Dhamesvara Mahaprabhu, aki megszabadít a sértésektől!
Február 20.
Tegnap azt mondta Radha Krisna prabhu, hogy ma hajókázni megyünk. Egészen pontosan azt, hogy átmegyünk Navadvipába az ISKCON hajóval. El is indultunk reggel, a Gangesz partjára. A főbejárattal szembe van a Prabhupada gath, innen indul a hajó. Kirtannal levonultunk a partra, láttam, hogy az ISKCON hajó még nincs itt, de ekkor Radha Krisna prabhu elkezdett kiabálni, hogy szálljunk be. Néztem, hogy de hát nincs is itt a hajó, mire kiderült, hogy az a kis csónak az, amire szerintem max. 15 ember fér el. Na mindegy, valahogy felszálltunk ötvenen.
Navadvipa kb. 10 percre volt az ISKCON hajóval, az emberek, akik a parton fürödtek, mostak, stb. nagyon megörültek nekünk. Van ott egy szép murtija is az Úr Caitanyának egy hatalmas banyanfa alatt. Végigfutottunk a városon, és rövidesen megérkeztünk Dhamesvara Mahaprabhu templomába. A templomot éppen felújítják. Dhamesvara Mahaprabhu murtiját az Úr Caitanya felesége, Srimati Visnupriya Devi imádta, miután az Úr Caitanya a sannyasa ashramaba lépett. Visnupriya egész nap japázott, és minden kör után félrerakott egy szem rizst, amit aztán este megfőzött, és megevett. Azt mondják Visnupriya Devi úgy hagyta el a testét, hogy belépett a murti testébe. Ezért most a murtit néha száriba is öltöztetik, és orrbavalója is van.
Guru Maharaja azt mondta a bhaktáknak 1996-ban, hogy ezen a helyen nagyon kell imádkozni Dhamesvara Mahaprabhuhoz, mert Ő megszabadít bennünket a sértések visszahatásaitól. Így is tettünk, imádkoztunk a murtihoz, majd egy bhajanba kezdtünk. Valahogy az oltár becsukása itt is eltolódott egy órát! Lilasuka prabhu éppen leckét tartott, amikor érkezett egy nigériai sannyasi, Srila Bhakti Dhira Damodara Maharaja a tanítványaival. Arról beszélt, hogy milyen szerencsések vagyunk, hogy meglátogathatjuk a szent helyeket. Azt mondta, figyelmesnek kell lenni az itt lakókkal, és mindenkivel szemben. Nem az érzékeink ösztönzését kell követni, hanem azt, amit az acaryák lefektettek, és akkor megkaphatjuk a szent helyek látogatásának teljes hasznát.
Ezután elindultunk Jagannatha Das Babaji samadhijához. Megnéztük itt is a murtikat, aztán mondták, hogy egy 100 éves babaji imádja őket, de ő most éppen alszik. Kijött a segédje, egy mataji, ő 90 éves!
Elmentünk a ház mögé megnézni azt a helyet, ahol Jagannatha Das Babaji japázott. Mire visszaértünk, felébredt a babaji, és megengedte, hogy bemenjünk hozzá. Nagyon pici szobája volt, mi pedig sorba álltunk az ajtóban, bementünk hozzá, és leborultunk. Minden bhakta nagy örömmel az arcán jött ki, ez Krisna nagy bhaktájának a hatása!
Hazacsónakáztunk, az ebédről természetesen most is elkéstünk. De legalább megismernek minket a prasadam csarnok bejáratánál a bhakták. Későn jönnek + fehérek = magyarok.
Nincs más út, mint az Úr szent nevének éneklése
Február 21.
Reggel elmentünk Guru Maharajaért a gurukulába – ott lakik –, mert ezen a napon ő is velünk jött parikramara. Megint hajóval (csónakocska) mentünk, úgyhogy elindultunk a Prabhupada gathahoz. Ott kellemes meglepetés ért minket, ugyanis ott volt B. B. Govinda Maharaja is, ránk várt. A mai „hajó” még kisebb volt, mint a tegnapi.
Egy vékony lécen kellett bemenni. Felhívtam Radha Krisna prabhu figyelmét, hogy nem vagyok kötéltáncos, mire ő felhívta a figyelmemet, hogy ez nem is kötél. És tényleg, talán háromszor olyan vastag volt, mint egy kötél. Kiszállásnál kb. annyira vert a szívem, mint a szövetségeseké a normandiai partraszálláskor. De egyébként amikor bent ültünk, akkor nagyon kellemes volt.
Először Bhaktivinoda Thakur házába mentünk. Itt nagyon szép bhajan volt, először Govinda Maharaja, majd Sivarama Maharaja énekelt. A még különlegesebb élmény akkor jött, amikor átmentünk Surabhi Kunjhoz. Ezen a helyen nyitotta meg Nityananda prabhu a „Szent Név piacát”, azaz innen inditotta el a Szent Név terjesztését. Most egy család lakik ott, éppen az udvaron ebédeltek, amikor bevonultunk ötvenen. Srila Sivarama Maharaja énekelt. Nagyon mély meditációban volt, és azt mondta, hogy ezen a helyen a bhaktáknak sírniuk kell. Nagyon megható és meditatív hangulat volt. Később a kirtana közben mondta Maharaja, hogy ezen a szent helyen bele kell hemperegni a porba, és mindjárt el is kezdte. Ekkor a többi bhakta is folytatta, a falusiak pedig csak néztek. A bhaktákat semmi nem zavarta persze, az sem, hogy hihetetlen porosak lettek. Aki nem akart hemperegni, azt hárman-négyen elkapták, és tettek róla, hogy őt is befedje a szent hely pora. Módosítanom kell a néhány nappal ezelőtti állításomat, miszerint még nem voltam olyan kirtanon, mint az. Ez volt a legszebb, leginspirálóbb kirtana az életemben.
Hazafelé a hajóban/csónakban Sivarama Maharajan megint egy kirtanba kezdett. Nagyon vidám volt a hangulat. Közben Govinda Maharaja a Gangesz vizével locsolta a bhaktákat. De nem csak egy kicsit! Vizesek voltunk, néhányan teljesen átázott kurtában ültek, közben teli torokból üvöltöttük a maha-mantrát, meg hogy Radhe Syama! Már azt sem bántam, hogy csónakkal kell menni. Azt hiszem mindnyájan egyetértünk abban, hogy ez volt eddig a legjobb nap az út során!
Amikor hazaértünk, pizza és paszta volt vacsorára. Nem volt rossz, de én személy szerint sokkal jobban szeretem az itteni prasadamot, mert azt sokkal könnyebb megemészteni. Ha tanácsolhatom: Indiában ne egyetek pizzát!
Egy mozgalmas nap
Február 22.
A mai napon rengeteg helyen voltunk. Reggel indultunk egy bérelt busszal, és végigjártunk egy csomó helyet. Mivel valóban sok helyre kellett menni, és kevés idő volt rá, főleg az volt a műsor, hogy buszra fel, utazás, buszról le, megnézzük a murtikat, elmondják, hogy mi volt az adott helyen, aztán Govinda – az indiai idegenvezető – elkiálltja magát hogy „indulábusz, indulábusz”, mire mi felugrunk – délután már csak felvánszorgunk a buszra –, és indulunk tovább. Szóval mozgalmas nap volt, de megérte.
Voltunk Nrsimha pallinál, ez egy tó, ahol Nrismhadeva megmosta a kezét, miután végzett Hiranyakasipuval.
Amgathnál, ami egy mangó liget. Az Úr Caitanya egyszer elültetett egy mangómagot, amiből kinőtt egy mangófa, és naponta 500 mangót termett, aminek nem volt magja.
Harihara-ksetrán is jártunk, ahl egy különleges murti található. Az egyik oldala fehér, Ő az Úr Siva, a másik oldala pedig fekete, Ő az Úr Visnu. Siva mellett Parvati Devi ül, Visnu mellett pedig Laksmidevi. Azt mondják, hogy ha valaki ebben a faluban hagyja el a testét, akkor halála pillanatában az Úr Siva személyesen megy el hozzá, és kiabálja a fülébe, hogy Gauranga. Azaz a szerencsés lélek visszamegy a lelki világba élete végén.
Voltunk Naimisaranyában, majd a Pancaveninél. Itt folyik össze a Ganga, a Yamuna, a Sarasvati, az Alakananda és a Mandakini. Ezek külön külön is szent folyók, de így itt összekeveredve meg már el sem lehet képzelni 🙂
Teljesen másképp fogadnak erre minket az emberek, mint például Puriban. Látszik, hogy szívből örülnek a bhaktáknak, integetnek, sokan leborulnak, hódolatukat ajánlják, amikor elhalad a kirtancsapat. Govinda elmagyarázza, hogy ezen a környéken sok bhakta él, és örülnek, ha látnak minket. Úgy vélekednek rólunk, hogy tanult és gazdag fehér emberek vagyunk, és milyen csodálatos dolog, hogy a Krisna-tudatot gyakoroljuk, és képesek vagyunk ilyen messzire elutazni, hogy lássuk a szent helyeket.
Egy helyet a végére hagytam, ez Mamgachi. Itt volt egy idős babaji, 79 éves, ő imádta a murtikat. Nagyon lemondott körülmények között él. Kérdezte, hogy honnan jöttünk, mondtuk, hogy Magyarországról, és hogy Srila Sivarama Maharaja tanítványai vagyunk. Erre nagyon megörült, mondta, hogy ismeri Sivarama Maharaját – úgy mondta, hogy Sivarama Babát -, mert szokott jönni öltöztetni a murtikat. Nagyon szeret itt lenni, ő pedig főz neki prasadamot, amit aztán Maharaja örömmel fogad. A babaji 8 éves kora óta él ezen a helyen, és imádja a murtikat. Nagyon különleges személy. Több történetet meséltek róla. Az egyik az volt, hogy egyszer jött egy mérges kígyó, és ő nem ölte meg, hanem megetette tejjel, aztán elvitette az erdőbe, de a kígyó annyira ragaszkodott hozzá, hogy visszajött, és most abban a fában lakik – mutatott a hátunk mögé. A Babaji a végén megáldott mindenkit: kedvesen megsimogatta a fejünket, és közben mindenkinek mondta, hogy mindig ragaszkodj Nityananda lótuszlábának szolgálatához, Rádharani lótuszlábának szolgálatához, Haridása Thakur lótuszlábának szolgálatához, a gurud lótuszlábának szolgálatához, mindenkinek mást. Néha megállt, és a Caitanya caritamritából szavalt verseket.
Az Úr Nityananda születési helyén
Február 25.
Reggel elindultunk Ekacakrába, Nityananda Prabhu születési helyére. Fél hétkor felszálltunk a buszra, a legtöbb bhakta még kissé álmos volt. Ha Magyarországon vagyunk, azt gondoljuk, hogy nem baj, majd alszom a buszom. Ez itt, Indiában lehetetlen. Radharadya prabhu azt állítja, hogy annál, hogy Indiában buszozik az ember, csak egy dolog rosszabb: ha Indiában buszra szállsz.
Indiában nem léteznek közlekedési szabályok. Egy szabály létezik: bármerre mész, egész úton nyomd a dudát. És ezt lelkesen be is tartja mindenki. Az egész úgy néz ki, hogy megyünk a busszal az úton, velünk szembe is jönnek buszok, meg nagy teherautók, és amikor a frontális ütközés előtt sikítozni kezdünk, valamelyik kitér. Az út olyan széles, hogy csak egy autóbusz fér el, de mindkét oldalán jönnek gyalogosok, riksák, ökrösszekerek, biciklisek, és minden, amit csak el tudsz képzelni. Közben lelkesen dudálunk, ahogy mások is. Mint egy szellemvasút! A legfélelmetesebb a vasúti átjáró. Az úgy néz ki, hogy lezárják a sorompót, közben mindkét oldalon teljes útszélességben sorakoznak fel a járművek. Aztán sorompó fel, és elindulnak egymás felé, mint régen a lovagi tornákon az ellenfelek. Ha valaki még nem tapasztalt halálfélelmet, próbálja ki! Drága a repülőjegy, meg messzire kell utazni, de ilyent nem lehet máshol tapasztalni. Ennek az ekacakrai útnak még azt volt a különlegessége, hogy hihetetlen kátyús úton mentünk, minek következtében borzalmasan rázott a busz. Egy idő után már annyira, hogy mindenünk viszketett. Kandarpa boldog volt, mondta, hogy Magyarországon vannak olyan fogyasztó szalonok, ahol gépekkel érik el ugyanezt, de komoly összegeket kell fizetni érte, és ez itt benne van az árban.
Egy helyen megálltunk, a sofőr nem tudta merre kell tovább menni az útelágazásnál. Közben a bhakták leszálltak, hogy kinyújtózzanak. Egyszer csak jött egy ember, megfogta a bhakták lábát, a hódolatát ajánlotta, majd elkezdett az út szélén virágot szedni. A virágajánlást már nem vártuk meg, gyorsan visszaszálltunk, és indultunk tovább – szerencsére a helyes irányba. Az még nem világos előttem egyébként, honnan tudják a sofőrök, hogy merre kell menni, vagy hol vannak éppen. Nincsenek helységnév táblák, utcanév táblák, vagy ilyesmi. Ez is része a misztikus Indiának.
Ekacakrában először az ISKCON templomba mentünk. Nagyon pici hely, de nagyon barátságos, és gyönyörűek a murtik. Egy kicsit bhajanoztunk, majd innen indultunk tovább parikramára. Ekacakrának teljesen más a hangulata, mint az eddig látogatott helyeknek. Nagyon szép kis falu, rendezett, élettel teli. Szép nádtetős, vályogfalú házak vannak, majdnem mindenhol tehén áll az udvaron. A falusiak barátságosak, vidáman integetnek, és kiabálnak, hogy Jaya Nitai!
Elmentünk arra a helyre, ahol az Úr Nityananda született. Ott élt a szüleivel, Haday Pandittal, és Padmavatival, aztán egyszer jött egy sannyasi, aki a házukban szállt meg. Mielőtt elment, Haday Pandit azt mondta a sannyasinak: kérj bármit, és odaadom neked. A sannyasi azt válaszolta, hogy akkor adja neki Nitait. Haday Panditnak elakadt a lélegzete, de mondta a sannyasi, hogy „te egy brahmana vagy, tartanod kell magad az adott szóhoz”. Amikor a sannyasi és Nitai elmentek, Haday Pandit és Padmavati rövidesen elhagyta ezt a világot, olyan elkülönülést éreztek Nitaitól. Ezután Nityananda prabhu es a sannyasi végiglátogatták a szent helyeket, majd Nityananda Mayapurba jött, és itt csatlakozott az Úr Caitanyához. (A templomtól néhány percre van Nandanacarya háza, ahol először találkoztak. Nagyon gyönyörű Goura Nitai murti van itt.)
Elmentünk arra a helyre is, ahol az Úr Nityananda gyerekkorában játszott. Mindig valamilyen történetet játszottak el Rámacandra és Krisna kedvteléseiből.
Ekacakra még arról is híres, hogy idejöttek a Pandavak a feleségükkel, Draupadival, és az édesanyjukkal, Kuntival, amikor Duryodhana irigységében rájuk gyújtatta a házak. Bhima megölt itt egy hatalmas démont is. Amíg ülünk, és beszélgetünk, a falusiak teheneket terelnek mellettünk, ökrösszekérrel szállítanak, az asszonyok a fejükön cipelnek valamit. Tényleg nagyon barátságos hely.
Amikor mindent megnéztünk, visszamentünk az ISKON templomba, itt ebédeltünk. Nagyon finom volt az ebéd, ebben mindenki egyetértett.
Utána néhány mataji elment egy falusi házba, hogy megnézze, hogyan kell tehéntrágyát gyúrni, ebből kis kerek lepényt formázni, és felragasztani a falra. India nagy részén (legalábbis a falvakban) ezt csinálják, ezzel fűtenek és ezzel is főznek. Akik már próbálták, azt mondják, a szárított tehéntrágya tüzelésen főtt ételnek van a legjobb íze.
Elhagyjuk Mayapurt
Febr. 28.
Azt hiszem ez az a nap az út során, amit legkevésbé szeretek. Éjjel már nem tudtam aludni, korán felkeltünk. Csomagolás után átmentünk Kandarpával a templomba. Nagyon-nagyon nehéz volt elbúcsúzni Sri Sri Radha Madhavától, de méginkább Panca-tattvától.
Viszont a reggeli program után elmentünk a helyi nyomdába. Igazából a hely nem csak egy nyomda, hanem az ottani BBT. Hatalmas épület, jó sokszor elférne benne a krisna-völgyi templom. Három szintes, és nagyon hosszú. Mondta a bhakta, aki körbevezetett minket, hogy õk teljesen külön élnek a templomtól, Srila Prabhupada kívánsága szerint. Minden program külön van, mindent külön csinálnak. Fent a tetõn Jagannatha murtit imádnak. Fel is mentünk megnézni, éppen áratit tartott egy ottani brahmacari. Bemutatta a gépeiket is. Van két darab egyszínes gépük, és egy nagy becsben tartott (külön kihangsúlyozták, hogy német gyártmányú!) kétszínes. Mivel elég korán mentünk, még nem kezdõdött el a munka mindenhol, csak a kötészetben volt néhány ember. Hajtogattak és összehordtak lapokat, gyorsabban és pontosabban, mint egy gép. Nagyon ügyesek voltak. Megnéztük a szerkesztõséget is. Itt csak bhakták dolgozhatnak, nem úgy, mint a kötészetben, vagy esetleg a nyomdában. Egy operátor volt bent, de mutatta, hogy vannak még hatan, és mac-et használnak. Éppen egy bengáli nyelvû Srimad Bhagavatamon dolgozott. Otthon éreztem magam! Az egész hely nagyon nyugodt volt, nagyon tiszta.
Amikor a nyomdában végeztünk, már csak egy dolog volt hátra: felpakolni a busz tetejére a csomagokat és elindulni. Csináltunk egy csoportképet, és felszálltunk. Integettünk Govindának, õ is nekünk, aztán szép lassan kihajtottunk az ISKCON területrõl. A legfájóbb az volt, amikor elhaladtunk Yogapith majd Srivas Angan mellett. Ez már végérvényesen azt jelentette, hogy ennyi volt. Reggel imádkoztam Panca-tattvához, hogy még visszajöhessek ide, és amikor végeztem, az Úr Nityanandáról leesett egy nagy virág. Remélem ez azt jelenti, hogy teljesül a kérésem. Nagyon nehéz elmenni valahonnan, ha az ember szíve ott marad.
Délután négykor indult a vonatunk Kalkuttából (itteni nyelven Kolkata). Ez volt a legtisztább vonat, amivel eddig jöttünk, viszont ültek közöttünk indiaiak, akik sajnos nem tudtak úgy viselkedni, ahogy kellett volna. Hihetetlen nehéz volt velük másnap délelõttig.
Érkezés Sri Vrindavana-dhamba
Március 1.
Valamikor délután megérkeztünk Sri Vrindavana-dháma, Radhe-Syama isteni birodalmába. Mindenki elment a szállására, majd fürdés után ebédeltünk. Gopal Raja prabhu főz nekünk, aki Srila Tamal Krisna Maharaja szakácsa volt. Az ebéd tökéletes volt, a bhakták szétették magukat. Maniniék később elmesélték, hogy Gopal Raj prabhu indiai, és mindent nagyon-nagyon jól főz, Tamal Krisna Maharaja nagyon szerette, amit főzött. Volt, hogy szólt a prabhunak, hogy szeretne enni, Gopal Raj pedig megkérdezte, hogy mit. Tamal Krisna Maharaja azt válaszolta, nem tudom, amit akarsz. Gopal Raj fõzött valamit, és Tamal Krisna Maharaja nagyon elégedett volt, mert igazából az volt az az íz, amire vágyott. Gopal Raja mindig kitalálta a guruja vágyát.
Radharadya prabhunak ebéd közben az volt a szolgálata, hogy egy bottal elhajtsa a majmokat, akik kifigyeltek maguknak minket, és egyre közelebb jöttek. Az itteni majmok nagyon szemfülesek, és nagyon szemtelenek. Ha nem figyelsz, elvisznek mindent: ennivalót, ékszereket, szemüveget, fényképezõt, vagy akár a ruhát a tetõrõl. Manini száriját is elvitték egyik nap, de két nap múlva visszahozták. Valószínűleg csak egy alkalomra kellett nekik.
Ebéd (inkább vacsora) után elmentünk a Krisna Balarama Mandirba. Akkor kezdõdött a Gaura arati. Három oltár van, az egyiken Gaura Nitai, középen Krisna Balarama, majd Radha Syamasundara. A Gaura arati elõtt mindhárom oltán egyszerre fújják meg a kagylókürtöt, és egyszerre nyílnak az ajtók. Nagyon felemelõ volt, amikor végre láthattuk a murtikat. Nem is tudtuk, hirtelen hová nézzünk, így sorba elmentünk mindhárom oltárhoz, hódolatunkat ajánlottuk és imádkoztunk. A tömeg hatalmas, rengeteg brijbasi jön darsanára esténként. Amikor kihozzák a ghilámpát, rögtön ráugranak, és nagyon kell vigyázni, hogy a szári rajtad maradjon, akkora harc folyik a murtik kegyéért. Ilyenek a brijbasik: mohón vágynak arra, hogy megízleljék a Radhe Syama mahaprasadamjának édes ízét.
Pihenőnap
Március 2.
A mai nap pihenőnap volt, ami errefelé azt jelenti, hogy mindenki mos. A ruhák színe meg sem közelíti az eredetit, a szent helyek pora ellenáll mosószernek, áztatásnak, melegvíznek.
A teregetést nehéz megoldani a majmok miatt. Valamelyikünknek mindig őrködni kell a tetőn a majmok miatt, egy nagy bottal a kezében.
Délután Kandarpa megkért, hogy kísérjem el vásárolni. Ha emlékszik még valaki arra, amit az indiai buszozásról írtam, szorozza meg azt hárommal, és rögtön megkapja a riksázás nyújtotta élmény minõségének mértékét. Ugyanis amikor a buszról a szegény riksásokat sajnáljuk, akiket az árokba hajtanak a nagy autók, még nem gondolunk arra, hogy egyszer majd mi fogunk azon a riksán ülni. Hát most eljött az idõ. Amikor például van két mély árok, közte az út, amin éppen elfér egy riksa, hátul pedig jön egy teherautó, dudál, mint egy õrült, és egyáltalán nem lassít, csak jön feléd. Ilyenkor a legjobb csukott szemmel ülni. Kandarpa elintézte a ruhaügyet a bazárban, de jó lassan ment. Kedvesek az eladó, de iszonyatos lassúak. Amikor látják, hogy már nagyon türelmetlenek vagyunk, hoznak gyümölcslevet. Gránátalma meg ananász együtt, olyan íze van, mint a friss mustnak. Egyszóval: finom! És semmi bajunk tõle.
Mindenesetre mire elintéztük a dolgokat, sötét lett. Olyankor már veszélyes az utcán közlekedni, főleg nőknek, főleg fehér nőknek. Szereztünk riksát, mondtam Kandarpának, hogy takarjuk be a fejünket a szárival, mint az itteni nõk, ne lássák, hogy fehérek vagyunk. Meg is tettük, mégis mindenki bámult, aztán egy idõ után rájöttünk, hogy a karunk még elég fehér. Útközben belefutottunk három esküvõi menetbe is. Érdekes volt. Megy egy hatalmas felvonulás, gurítanak egy gépet, amibõl zene szól, hasonló, mint nálunk a régi zeneautomaták, csak ez fel van díszítve csiribirire. Aztán vagy tizen lámpákat visznek, amik úgy néznek ki, mint a kristálycsillárok. Utána jönnek a zenészek, meg egy csomó ember, végül a võlegény egy lovon. Szépen fel van öltözve és ékszerezve, olyan, mint egy herceg. Egyenes tartással ül, magabiztos arccal, nagyon hatásos. Minden villog, meg nagyon díszes, de olyan indiai módra. Ennyi élmény után örültünk, hogy hazaértünk.
Látogatás Javatba
Március 3.
Ma reggel hatkor el is indultunk Javatba. Először abba a palotába mentünk, ahol Srimati Radharani élt a férjével, Abhimanyuval. Itt élt még Abimanyu anyja, Jatila, és a nővére, Kotila. Ők mindig meg akarták akadályozni Radha és Krisna találkozását. Govinda Maharaja arról beszélt, hogy Krisnával találkozni maga a tökéletesség, de az elkülönülés ennél is élvezetesebb. Azért, mert az elkülönülés aggodalmat okoz, és ilyenkor még inkább megnő a szív. Az elkülönülés olyan különleges ízeket hoz, amit nem lehet tapasztalni az együttlét során. Mivel Radharani Krisna legnagyobb szolgája, szeretne vele lenni, hogy szolgálja őt. De ezt sem a helyzet, sem a kultúra nem engedi, hiszen Abhimanyu felesége. Ezért úgy írja le ezt a helyet (Javatot), mint egy börtönt, ahol Jatila a börtönőr. Radharaninak és Krisnának mindig ki kell valamit találni, hogy találkozhassanak.
Itt játszódik Srila Sivarama Maharaja könyvének, a Na paraye ’ham-nak egyik története is. Egyszer Sri Krisna mennyei istennõnek álcázta magát, és elment erre a helyre Radharanihoz és a barátnõihez, akik elámultak a szépségétõl. Az istennõ szomorúnak tûnt, de a gopik hiába kérlelték, hogy mondja el mi bántja, õ csak sóhajtozott.
Végül azt mondta:
– Radharani, te vagy a legkiválóbb minden gopi között, mindenhez kiválóan értesz, a legjobb táncos, énekes vagy, ezért is hívnak Gandharvikának. De mi a mennyekben szomorúak vagyunk, mert engeded, hogy a szíved Krisnáé legyen. Õ egy nagyon rossz fiú, egy csaló.
Radharani ekkor Krisna védelmére kelt:
– Nem, Syama szeretete tökéletes. Syama és én elválaszthatatlanok vagyunk. Amint meditálok rajta, rögtön megjelenik.
Erre az istennõnek öltözött Krisna így szólt:
– Ok, bizonyítsd be!
Radharani leült, mint egy jógi, és teljesen elmerült abban, hogy Krisnára gondolt. Ekkor Krisna kezdte elveszíteni a nyugalmát. Amikor levette a szárit és az ékszereket, a gopik felismerték és megijedtek:
– Syama, te vagy az?
Krisna:
– Tüntessétek el gyorsan a szárit!
Ekkor Radharani kijött mély meditációjából:
– Ó, itt vagy? Akkor bebizonyítottam a Devinek. De õ hol van?
Mire Lalita így válaszolt:
– A Devi egy erényes hölgy, de megjelent itt ez a Syama, aki mindig fiatal lányok után rohangál, ezért a Devi eltûnt…
Govinda Maharaja azt mondta, hogy Srimati Radharani és a barátnõi átlépték a kultúra korlátait, hogy szolgálják Krisnát. Ezen a helyen imádkozni kell Radharanihoz, hogy mindig úgy lássuk, hogy Krisna boldogsága a létezésünk célja.
Egyszer Srimati Radharani fõzött Durvasa Muninak, és a bölcs olyan elégedett volt, hogy megáldotta Radharanit, hogy aki a fõztjét eszi, halhatatlan, erõs és sikeres lesz. Yasoda anya szerette volna, ha Radharani fõz Krisnának, ezért kérte, hogy Jatila engedje el õt Nandagramba. Jatila nem akarta elengedni, de aztán Purnamasi trükkös közbejárásának köszönhetõen elengedte a lányokat. A lányok kicsit kéretik magukat, de Jatila rájuk parancsol, hogy azonnal induljanak. Ekkor teljesen lefedik a fejüket, nagyon komolyak, nem akarják, hogy Jatila rájöjjön, hogy ez volt a céljuk. Aztán amikor kimennek az ajtón, hogy Nandagramaba induljanak, leveszik a kendõt a fejükrõl, és azon nevetnek, hogy Jatila milyen bolond.
Maharaja leckéje közben azonban zajlott még egy kedvtelés. Röviden csak úgy foglalnám össze, hogy egy kis méretû, helyi holi fesztivál szereplõi (ráadásul fõszereplõi) lettünk. Az történt ugyanis, hogy miközben Govinda Maharaja beszélt, kijött a helyi pujari, és hozott egy edényben kunkumát – gondolom maha lehetett, valójában nem tudom, de másképp mi értelme lett volna. A lényeg, hogy odament Govinda Maharajahoz és rakott belõle egy óriási piros pöttyöt a homlokára. Aztán szép sorban minden bhaktának, azzal a különbséggel, hogy nekünk már az egész arcunkat kente. Ott ültünk szép piros fejjel, és nagyon nevettünk egymáson, amíg csak el nem érkezett hozzánk is a pujari.
Úton Nandagramba
Mi is ugyanazon az úton indultunk el Javartból Nandagramaba, amelyiken a gopik. Elménkben Srimati Radharanit és a barátnőit kisértük Yasoda mamához. Útközben megállunk Rupa Gosvami bhajankutirjánál is. Ez az a hely, ahol Nanda Maharaja 9oo ezer tehenét legeltette. Yasoda mama mindennap miután felébresztette, megkérte Krisnát, hogy jöjjön ki a tehenekhez, mert amíg nem látják őt, nem adnak egy csepp tejet sem. Krisna el is jött a tehénpásztorfiúkkal.Közben Radharani is ezen az úton jött a barátnõivel, és végig arra gondolt, hogy hamarosan látni fogja Syamasundarát, szolgálni fogja, fõz neki. És hogy erényesek legyenek, lehúzzák jól a fejükre a szárit, de a szemük ide-oda jár, hogy kilessék hol van Syama. Syama meg hallja, hogy jönnek a lányok, bebújik egy nagy tehén mögé, és elkezdi fejni. Megigézõen szép: Yasoda mama hátrakötötte a haját, de néhány tincs az arcát keretezi, táncolnak a fülbevalói. Amikor a lányok komoly arccal odaérnek, Syama úgy feji a tehenet, hogy a tej Radha arcába spricceljen, s ekkor a tehén a lányok közé ugrik, rohangál össze-vissza. A lányok megijednek, Radharani védelem nélkül marad, Syama pedig kihasználja a helyzetet, gyorsan odarohan, s megöleli. Lalita észreveszi, s rögtön odaugrik: Mit csinálsz, te gazember? Jelenteni fogjuk Nanda Maharajanak! Krisna nevetni kezd: Õ egy idõs ember, mit csinálhat velem? A lányok továbbindulnak, és persze nagyon boldogok, hogy láthatták Krisnát.
Govinda Maharaja arról beszélt, hogy a vrajavásik sosem gondolnak magukra, mert annyira szeretik Krisnát. Caitanya Mahaprabhu azt mondja a Caitanya caritamrtában, hogy mi is hallhatjuk Krisna fuvoláját. Hogyan? Krisna formája az édesség megtestesülése. A formáján belül legédesebb az arca, ezen belül pedig a mosolya. Olyan, mint a legédesebb méz, melyet kámforral spriccelnek be. Amint megfújja a fuvoláját, ajka édessége transzcendentális hangvibrációvá alakul. Ez a csodálatos lelki hang a Hare Krisna mantra, Krisna fuvolájának hangja. Ez a hang nagyon vonzó, de szeretettel kell énekelni. Krisna isteni kedvteléseinek szent helyei pedig telis-tele vannak szeretettel, ezért imádkoznunk kell, hogy a lelki gyakorlatainkat szeretettel tudjuk végezni.
A Yamuna partján lengedező szél
Vrndavana cintamani dhama – transzcendentális érintőkő. Az itt lévő szent helyek ingyen ajánlják a Krisna iránti szeretetet. Srila Prabhupada azt mondta, hogy a Krisna-tudat nem nehéz, az embernek csak a Yamuna partján kell laknia Vrindavanában, vagy a Gangesz partján Mayapurban, és szakadatlanul énekelnie a Hare Krisnát. Ezért a mai reggelen Srila Govinda Maharajaval és a kazaksztáni bhaktákkal elmentünk a Yamunához, amely szüntelenül Sri Hari lótuszlábát imádja.
Srila Rupa Goswami azt írja, hogy a Yamuna puszta látványa képessé tesz arra, hogy átkeljünk a bűn óceánján, a vize pedig olyan édes, hogy mindenki szívét elbűvöli. Rupa Gosvami ezeket a Sri Yamunastaka című versében írja, amely a Yamuna devi dicsőségéről szóló imáit tartalmazza. Egy szép bhajan után Govinda Maharaja is Yamuna devi dicsőségéről beszélt, és felolvassa ezt a verset. Az egyik ima azt írja, hogy a Yamuna partjain lengedező szellő legenyhébb illata is megállítja az ismétlődő születés és halál körforgását. Govinda Maharaja ekkor megkérdezi: Mindnyájan érzitek a lágy szellőt? A nagy meleg ellenére a lengedező szél érezhető enyhülést hoz, megállítván a születés és halál körforgását. Nagyon nyugodt a táj, a helyiek vidáman fürdenek, locsolják egymást, és énekelnek, ez is hozzátartozik a képhez.
Srila Prabhupadának az volt a vágya, hogy a bhaktái adják át az embereknek a Krisna-tudat tudományát, hiszen bárhol gyakorolják azután, a hely feltöltődik, és olyan lesz, mint a szent helyek. Azt akarta, hogy az emberek szépen végezzék az odaadó szolgálatot a lakóhelyükön. Énekeljék a szent nevet, imádják a murtikat, végezzék a sadhanát, és a hely megváltozik, bárhol legyen is.
Még mindig nem beszélünk hindiül
Március 8.
Átmentünk a templomba japázni Kandarpával. Nyitva volt az oltár, bhajan volt, és rengeteg turista sétált ki-be. Amint ültünk oldalt a lépcsőn, és japáztunk, odajött hozzánk egy indiai néni. Kérdezte, hogy beszélünk-e hindiül. Mondtuk, hogy nem, és kérdeztük, hogy ő beszél-e angolul. Ő is mondta, hogy nem, de nem zavarta őt egyáltalán a hindi nyelvtudásra adott nemleges válasz. Elmondta még néhányszor, szótagolva, hangosabban, többszöri ismétléssel. Mi meg mondogattuk, hogy né hindi, né hindi, és nagyon kedvesen mosolyogtunk a nénire. Elmondta, hogy Kalkuttából jött, mire lelkesen bólogattunk, hogy mi is voltunk arra, Mayapurban. Erre még jobban tűzbe jött, mondott sok mindent, meg azt, hogy Mayapur, Panca-tattva, Radha Madhava. Innentől nem lehetett leállítani. Mondta vagy negyed órán keresztül, mosolygott, gesztikulált közben. Valahogy meg volt róla győződve, hogy értjük, amit mond. Hát igen, itt vagyunk több mint öt hete, de a hindi nyelvtudásom még mindig kimerül abban, hogy subh prabat – Jó reggelt, subha rátri – Jó éjszakát. Ezeket nem akartam elmondani a néninek, nehogy még jobban lelkesítsem. Így csak mosolyogtunk, és bólogattunk, amíg érte nem jött a csoport, akikkel érkezett. Úgy váltunk el, mint régi ismerősök.
Parikrama Vrindávana fő templomaiba
Március 9.
Ma reggel dharsanára indultunk Vrndavana fő templomaiba: meglátogattuk Radha Madana Mohanat, Radha Gopinathat, Radha Govindajit és Radha Damodarat.
Elindultunk a parikrama úton, amely a házunktól nem messze fut. Rosszul voltam, de nem akartam kihagyni, ezért riksával mentem. A riksás mondta, hogy ő Mayapurban született, majd kérdezte, hogy én melyik városban. Nem akartam szegénynek azt mondani, hogy Esztergomban, inkább mondtam, hogy Magyarországon, Európában. Bólogatott, aztán büszkén kezdte sorolni, hogy Mayapur, Panca-tattva, Radha Madhava.
Először elbicikliztünk Radha Madana Mohanához. Srila Sanatana Gosvami alapította meg ebben a templomban az imádatot. Egyszer Caitanya Mahaprabhu mondta neki, hogy menjen madhukarira, és fektesse le a murti-imádat elveit. Sanatana Gosvami elment Mathurába, egy brahmana házába. A brahmanának sok gyereke volt, akik az udvaron játszottak, és ott játszott velük Madana Mohana is. Sanatana Gosvami mondta a brahmanának, hogy ezt nem lehet, a murti nem játszhat az udvaron, a sárban a gyerekekkel. Fel kell tenni az oltárra, és szép ajánlásokat tenni elé. A brahmana nagyon megijedt, hogy sértést követett el, és követte Sanatana Gosvami utasítását. Sanatana Gosvami továbbment, de éjszaka az álmában megjelent Madana Mohana, és mondta, hogy nem kellett volna ezt tenni, mert nagyon jól érezte magát a gyerekkel az udvaron, játszottak, most meg egész nap csak az oltáron kell állnia, és unatkozik. Sanatana Gosvami ekkor visszament a brahmana házába. A brahmana álmában is megjelent Madana Mohana, és mondta neki, hogy adja Őt oda Sanatana Gosvaminak. Sanata Gosvami először nem akarta elfogadni a murtit, mondta, hogy ő egy sannyasi, a fa alatt lakik, és nem tud mit felajánlani, hiszen csak egy kis száraz csapátit eszik naponta. Madana Mohana azt mondta, hogy ez neki teljesen elég lesz. Nem volt mit tenni, Sanata Gosvaminak magával kellett vinnie. Miután egy ideje már vándoroltak, Madana Mohana egyszer megkérdezte, hogy nem kaphatna-e legalább egy kis sót a csapátihoz. Sanatana Gosvaminak nem volt sója, de akkor még a mostani parikrama út mellett folyt a Yamuna, és egy éjszaka jött egy sószállító hajó. A sötétben a kormányos nem látott semmit, és zátonyra futottak. Ekkor Madana Mohana felvette egy tehénpásztorfiú formájáté, és segített kihúzni a hajót, amely továbbment és az áru eladása után a tulajdonos hatalmas profitra tett szert. Kis idő múlva visszajött, és hálából épített egy templomot Madana Mohanának. Az eredeti murtit később a muszlim hódítások elől Jaypurba vitték, majd Karoliba, az ottani hercegnő kérésére.
A Madana Mohana név azt jelenti, hogy aki elbűvöli Kupidót.
Azért imádkozunk Madana Mohanához, hogy térítse el az elmét az anyagi ragaszkodásoktól.
Ezután átmentünk Radha Gopinathához, majd Radha Govindajihoz. Govindajit Srila Rupa Gosvami találta meg. A templom nagyon szép, igazi indiai, ősi templom eredetileg hét szintes monumentális épület volt, mára a felső négy szint hiányzik. Agrában látta ugyanis Arungzeb, a muszlim uralkodó, és irigy lett, amikor látta, hogy milyen magas, milyen gyönyörű, és arany lótusz van a tetején. Akkor odaküldte a seregét, akik lerombolták a felső négy szintet. Ekkor a murtit Jaypurba vitték, Yogamaya murtiját pedig elrejtették az alagsorban.
Amikor Govindaji Jaypurban volt, a sri vaisnavák és a bengáli vaisnavák is imádták. A sri vaisnavák szigorúan, pompával imádják Krisnát, nagyon tanultak, és elég merev szabályok szerint folytatják az imádatot. A bengáli vaisnavák ennél sokkal egyszerűbbek. Egyszer aztán a sri vaisnava brahmanák azt gondolták, hogy nem lesz az jó, hogy Krisna mellett az oltáron egy egyszerű tehénpásztorlány van, és elvitték onnan Srimati Radharanit. A bengáli vaisnavák ekkor nagyon megijedtek, de mivel nem voltak nagyon tanultak, nem tudták érvékkel alátámasztani, hogy Krisnát Radharanival együtt kell imádni. Üzentek Visvanátha Cakravati Thakurnak, aki miután meghallotta a története, hatalmas nevetésben tört ki. Azt mondta, hogy ez Srimati Radharani kedvtelése, mert megharagudott valamiért Govindajira. Elküldte tanítványát Baladeva Vidyabhusanát Jaypurba, ahol szerveztek egy vitát az imádatról, melynek az alapja Vedanta-sutra volt. Mivel a gaudiya vaisnaváknak nem volt saját magyarázatuk a Vedanta-sutrára, a vitát rögtön fel is oszlatták, és Radharani nem került vissza Krisna mellé. Baladeva Vidyabhusana nagyon el volt keseredve, és imádkozott Govindajihoz, hogy segítsen megoldani a helyzetet. Govindaji megjelent az álmában, és mondta, hogy írjon egy magyarázatot a Vedanta-sutrához, majd Ő diktálja neki. Így is történt, Baladeva 7 nap alatt leírta a Govinda-bhasya-t. Aztán pedig odament a sri vaisnavákhoz, és rögtön legyőzte őket a vitában, így aztán Srimati Radharani visszakerült Govindaji mellé.
Közelharc a majomsereggel
A Govindaji templomnál rengeteg majom van. A legnagyobb probléma az, hogy a nyugatiak nem tudnak velük bánni. Mert ha nem bosszantjuk őket, rájuk sem nézünk, akkor ők sem zaklatnak minket. De ha valaki elkezd tapsikolni, meg sikongatni, meg feléjük csapkodni, akkor megőrülnek, és támadnak. Amikor mentünk be a templomba, és az ajtónál fent ült vagy négy-öt majom. Vicsorogtak és kicsit félelmetesek voltam, és aki mellettem jött, gondolta, hogy majd tapsol kettőt, és akkor biztos megijednek és elfutnak. Nem ezt tették. Igazából szinte nem láttam, mert olyan gyorsan történt, a lényeg az, hogy egyszer csak azt éreztem, hogy óriási szőrös valami ráugrik a hátamra meg a fejemre, és szorosan kapaszkodik. Gondolkodni sem tudtam, valahogy ösztönösen felnyúltam, letéptem, és ledobtam. Aztán volt a lábam körül is néhány, ők is támadtak, de akkor odajött az indiai őr, és elfutottak. Éreztem, hogy az egyik megsebesítette a lábamat. Elég félelmetes volt. Később a templomban is egyre közelebb jöttek hozzánk, aztán amikor valaki a csadarjával feléjük ütött, megint leugrott egy, és megharapott valakit. Egyre többen lettek, egyre ijesztőbb volt. A bhakták persze próbálták őket távoltartani, amitől még rosszabb lett a helyzet. Az őr néha a segítségünkre sietett, de egy idő múlva menekülőre fogtuk.
Amikor hazamentünk, megnéztem a lábamat, jól kivehetően rajta volt egy majom fogsora.
Elmentünk a templommal szembe az orvoshoz. Megnézte, azt mondta, hogy jó mély harapás, majd adott egy tetanuszt, meg valami krémet a sebre. Amikor hazaértünk, azt gondoltam, ma már nem jöhet más, ennyi bőven elég volt erre a napra. Aztán Kandarpa megjött Kusum Sarovártól, és mondta, hogy Taralaksiék azt üzenték, költözzünk át egy másik szobába, mert a miénkben skorpiót láttak, és azt mondták a helyiek, hogy ez mérges fajta. Próbáltam érvelni, hogy már én is éppen elég mérges vagyok, de ez senkit nem hatott meg, pakolni és költözni kellett. Aztán gyorsan lefeküdtem aludni, nehogy történjen még valami.
Holi he!
Március 10
Ma megkezdődött a Holi. Aki nem tudná, ez egy fesztivál Indiában, amikor a gopák és a gopik kedvtelését felidézendő, az emberek színes festékekkel szórják és locsolják egymást. Nem kímélnek senkit és semmit. Mindenkinek csupa festék a ruhája, a feje, mindene. Ráadásul ma ekadasi is volt, és aki csak tehette, Vrindavana parikramára indult. Ez úgy nézett ki, hogy a parikrama úton egész nap tömött sorokban mentek az emberek, közben egy-egy bhajancsapat is. Reggeltől estig nem volt sem eleje, sem vége a sornak, azt mondják, néhány százezer ember járja körül ilyenkor Vrindávanát.
Én szerettem volna elmenni Imli Talához, mert a többiekkel nem voltunk, de én nagyon szeretem azt a helyet. Van ott egy gyönyörű murtija az Úr Caitanyának. Sannyasi, és egy fa alatt ül. Egyszer ez alatt a fa alatt ült Krisna is, és Srimati Radharanin meditált. Egyfolytában azt vibrálta, hogy Radhe, Radhe. Egy idő múlva aranyszínűvé változott a teste. Aztán egyszer Caitanya Mahaprabhu is erre járt, ő pedig Krisna nevét vibrálta a fa alatt.
Hárman indultunk útnak. Tudtuk, hogy a holi miatt nem lesz egyszerű, de vállaltuk a nehézségeket. Imli Talát a parikrama úton lehet a legegyszerűbben megközelíteni, de az most lehetetlennek tűnt. Az nyilvánvaló volt, hogy festékek nélkül nem fogjuk megúszni a túrát. Kis gondolkodás után rájöttünk, hogy a holit csupán úgy lehet élvezni, ha az ember részese. Ebben mindnyájan egyetértettünk, ezért elindultunk festéket vásárolni. Teljesen felfegyverkezve fogtunk két riksát. Mondtunk, hogy Imli Talához szeretnénk eljutni, de nem a parikrama úton, hanem a város felé. Heves bólogatásba kezdtek, hogy persze, tudják merre van Imli Tala, már indulhatunk is. Felszálltunk, elindultunk. Azt volt a haditerv, hogy készítjük a festéket táskában, és ha dobnak, mi is azonnal dobunk. Így is történt. Némileg kiszolgáltatottak voltunk, hiszen riksán ültünk, ám ez jó volt arra, hogy azonnal láttuk, ha valaki minket szemelt ki. Hihetetlenül élveztük. Láttam, hogy valaki készülődik, és már nyúltam is a táskába, előhúztam a kezem, dobtam. Az emberek arca egy tanulmány volt: először nagyon döbbent fejet vágtak, hogy megelőztem őket, meg hogy fehér vagyok, és ilyent csinálok, aztán meg elismerően néztek, végül elkezdtek nevetni.
A riksások, akikkel mentünk, megálltak a bazárban, mondták, hogy ok, itt vagyunk, ide a 20 rupiát. Mondtuk, hogy ember, Imli Talához indultunk, nem a bazárba. Láttam, hogy fogalmuk sincs róla, hogy hol van. Ekkor szerencsére megláttam Govindát, a riksást, aki elvitt minket előző nap a templomokba. Kértük, hogy mondja már el ennek a kettőnek, hogy merre kell menni. Még kétszer eltévedtünk, aztán már gyalog mentünk, de végül odaértünk.
Sajnos az oltár már be volt zárva, ezért a murtikat nem láthattuk, ezért csak leültünk és japáztunk.
Az ebédért Radha Krisna prabhu és Radharadya prabhu mentek el érte riksával Gopal Rajhoz. Kifejezetten színes egyéniségek voltak, mire visszajöttek.
Hazautazás
Március 11.
A mai nap főleg csomagolással, a csomagok lemérésével, és türelmetlen várakozással telt. Este kilenckor aztán elindultunk Delhibe, a repülőtérre. Indiai viszonylatban nagyon gyorsan odaértünk. Nem volt dudálás, nem mászkáltak mindenféle élőlények az úton, kifejezetten jó volt. Mikor beértünk Delhibe, azért láttam, hogy a sofőr az összes piroson áthajt.
Elég korán megérkeztünk a repülőtérre, volt még egy csomó idő. Befóliáztattuk az összes bőröndöt, ugyanis idefelé majdnem mindet kinyitották. Becsekkelés közben adódott némi kellemetlenség: nem engedték a mridangákat kézipoggyászként felvinni a repülőre. Több mint egy órát vártunk még a beszállásig, addig a bhakták kifeküdtek. Majdnem mindenki elaludt ülve, aztán mindenfelé dőltek.
A repülőút viszonylag gyors volt, azt hiszem nagyjából átaludta mindenki.
