Tegnap valahogy a kezembe került a naplóm, amit 2006-ban írtam Indiában Gaura Sakti prabhu kérésére (ő Krisna-völgy vezetője), amikor egy 50 fős csoporttal utaztunk, és az ő blogjára tettem fel mindennap az aznap eseményeket. Szóval tegnap beleolvastam, és rögtön felelevenedtek az élmények. Ez egy nagyon jó út volt, nagyon szerettem. Más az ottani kultúra, mások az emberek, számomra nagyon szórakoztató. Az ottani közlekedésről szóló rész szerintem elég izgalmas, és bár nincs köze a főzéshez, gondoltam, esetleg érdekel valakit…
„Az utazást Rádhá Krisna prabhu szervezte. Mindenre gondolt, még otthon elintézett mindent, amit csak lehetett. Már néhány hónapja percre pontosan tudta, hogy mikor mit fogunk csinálni, mivel utazunk, hogyan, mikor, mit eszünk. Nagyon lelkesen dolgozott azért, hogy jó körülmények között pihenhessünk. Persze ha valaki Indiába utazik, nem lehet mindent előre kiszámolni. Az örök törvény: MINDIG KÖZBEJÖN VALAMI! Gaura Sakti prabhuék például előttünk érkeztek Puriba, és amikor el akarták foglalni a szállodai szobájukat, kiderült, hogy a szálloda néhány napja bezárt. Govinda Nandana prabhu, aki éppen Gujaratban kutatta a zebutartás rejtelmeit, valahol vidéken akart utazni, vonatjegye is volt, de nem ment a vonat, mert közben felszedték a síneket! Hát ezeket lehetetlen bekalkulálni. De Indiában mindenre készülni kell…
Rádhá Krisna prabhu nagyon-nagyon türelmes, és megoldja a problémákat. Tegnap motoros riksával akartunk hazajönni a városból. Ezt a szerkezetet magunk között amúgy csak „kamikázénak” hívjuk, ugyanis a sofőrök úgy vezetnek, mintha éppen öngyilkos bevetésen lennének. Ezt az élményt főleg estefelé lehet teljességében megízlelni, amikor jobban megélénkül a forgalom… Szóval elmentünk Rádhá Krisna prabhuval bérelni néhány ilyen járgányt. Megállított a téren egy riksást, és mondta neki, hogy kellene 13 motoros riksa. Az ember bólogatott, érti, és mutatta, hogy itt van, szálljunk be. Rádhá Krisna mosolyogva elmondta, hogy nem 1, hanem 13 kell. És rajzolta a levegőbe: „Látod, 1 és 3, a tiéd és még 12.” Emberünk bólogat, érti. Akkor kell az övé, és még egy. „Nem, 13 – rajz a levegőben – látod? 1 és 3.” Ember bólogat, érti. Az övé és még kettő. Gondoltam, szólok, hogy menjünk innen, ebből sosem lesz semmi, de Rádhá Krisna türelmes. Elmagyarázza még vagy ötször. Próbálja arról az oldalról is megközelíteni, hogy 48-an vagyunk, azért kell 13. Ok, az ember megértette, megegyezünk az árban, elmegy, hogy összeszedje a társait. Eltelik két perc, visszajön. Mondja, hogy elég lesz csak 8, mert egy motoros riksában 6! ember is elfér. Rádhá Krisna elmagyarázza, hogy mi biztosan nem, szóval legyen 13. „Ok, ok meglesz.” Ember el. Két perc múlva újra visszajön, és újra előáll az ötlettel, hogy egy motoros riksában 6 ember is elfér. Rádhá Krisna újra rámosolyog, és újra elmagyarázza, hogy nem fogunk hatan ülni. És ekkor végre az ember összeszedi a kocsikat. Elég jó pénzt kap érte, szóval fontos fuvar vagyunk neki, ezért aztán kedvesen beszélgetni próbál:
– Oroszok vagytok?
– Nem.
– Angolok?
– Nem.
Kicsit elbizonytalanodik, látszik, hogy több ötlete nem lesz, ezért Rádhá Krisna megszánja:
– Magyarországról jöttünk!
Az ember meglehetősen zavarba jön, de rögtön feltalálja magát:
– Hungary? Very nice country, very nice!
Én pedig nagyon jól szórakozom a hátsó ülésen 🙂
Érdekesek ezek az emberek. Más a gondolkodásmódjuk, más a temperamentumuk, mások a szokásaik. Ezekből adódhat némi kommunikációs nehézség.
…Reggel elindultunk Ekacakrába, Nityánanda Prabhu születési helyére. Fél hétkor felszálltunk a buszra, legtöbben kissé álmosak voltak. Ha Magyarországon vagyunk, azt gondoljuk, nem baj, majd alszom a buszom. Ez itt, Indiában, lehetetlen. Rádharadya prabhu azt állítja, hogy annál, hogy Indiában buszozik az ember, csak egy dolog rosszabb: ha Indiában buszra szállsz.
Itt ugyanis nem léteznek közlekedési szabályok. Egy szabály létezik: bármerre mész, egész úton nyomd a dudát. És ezt lelkesen be is tartja mindenki. Megyünk a busszal az úton, velünk szemben is jönnek buszok, meg nagy teherautók, és amikor a frontális ütközés előtt sikítozni kezdünk, valamelyik kitér. Az út olyan széles, hogy csak egy autóbusz fér el, de mindkét oldalán jönnek gyalogosok, riksák, ökrösszekerek, biciklisek, és minden, amit csak el tudsz képzelni. Közben dudálunk, ahogy mások is. Mint egy szellemvasút! A legfélelmetesebb a vasúti átjáró. Lezárják a sorompót, közben mindkét oldalon teljes útszélességben felsorakoznak a járművek. Aztán sorompó fel, és elindulnak egymás felé, mint régen a lovagi tornákon az ellenfelek. Ha valaki még nem tapasztalt halálfélelmet, próbálja ki! Drága a repülőjegy, meg messzire kell utazni, de ilyent nem lehet máshol tapasztalni. Ennek az ekacakrai útnak még azt volt a különlegessége, hogy hihetetlen gödrös úton mentünk, minek következtében borzalmasan rázott a busz. Egy idő után már annyira, hogy mindenünk viszketett. Kandarpa boldog volt, mondta, hogy Magyarországon vannak olyan fogyasztó szalonok, ahol gépekkel érik el ugyanezt, de komoly összegeket kell fizetni érte, és ez itt benne van az árban.
Az sosem volt világos előttem egyébként, honnan tudják a sofőrök, hogy merre kell menni, vagy hol vannak éppen. Itt vidéken nincsenek helységnév táblák, utcanév táblák, vagy ilyesmi. Ez is része a misztikus Indiának.”
