Pár hónappal ezelőtt láttam utoljára a blogot, és ma felfigyeltem az aktuális bejegyzésre. A szerzője egy fiatal anyuka, aki arról ír, hogy most van túl egy kemoterápiás kezelésen. Ezzel fejezi be a posztot: „Hátbaveregetés jár magamnak: jó voltál csajszi, így tovább!” Ez a mondat a szívemig hatolt. Nem a haláltól és annak közelségétől érzékenyültem el. Inkább az élettől. A bizakodástól, a reménytől, a hittől. Az önbizalomtól, a bátorságtól.
Olyan könnyű elmerülni a mindennapos problémákban. Az orrom előtt ment el a 105-ös, a keresztcsontom meg másodszor mozdult ki a helyéről ebben a hónapban, kint 36 fok, nem bírom a meleget.
Ebben a világban mindig lesznek problémák, a tökéletes boldogság csak a filmekben meg a mesében létezik. Nincs is ezzel gond. A győztesek és a vesztesek között a különbség a problémák kezelésében van. Az egyik elmerül a múltban, aggódik a jövő miatt. Közben megfeledkezik arról, hogy a jelen az övé. Mint ahogy arról is, hogy ő az, aki cselekedni tud saját céljaiért. Úgy értem, ha vannak.
Minden a fejben dől el. A másik vesz egy mély levegőt, és meglépi azt, amitől fél, igazi magabiztosságra tesz szert. Mert tudja, hogy a saját gyengeségének leküzdése kiváló immunerősítő. Túllép fáradtságon és letargián, s ezzel igazi mentális erőt kap. Harcos módjára megküzd negatív berögződéseivel, saját határaival, az elméjével, a testével. Próbálja kikerülni az útvesztőket, és megvívja csatáit, hogy győztesként kerülhessen ki belőlük. Ha földre rogyott, összeszedi minden erejét, feláll, és megállíthatatlanul megy tovább. Bármilyen nehéz, nem lép hátra, megy az árral szemben. Egy idő múlva rájön, hogy minden nehézségtől, elhárított támadástól, túlélt rohamtól a saját ereje nőtt. Ekkor elmosolyodik, és megállapítja: „Élek még!”
Sokszor tapasztalom magamon, hogy másokat hibáztatok elrontott dolgaimért. Hogy nem mondták, nem segítettek, nem szerettek igazán, nem törődtek vele… Nehéz belátni, hogy az életemet rajtam kívül nem élheti más. Élni meg kell! Lehet, hogy szerencsések vagyunk, és vannak barátaink, akik támogatnak és lelkesítenek. Lehet, hogy nincsenek. De akár vannak, akár nem, akkor is meg kell tenni, hogy időnként vállon veregetjük magunkat, és azt mondjuk: „Jó voltál csajszi, így tovább!”
–
